4.-5. Fejezet

 

4. fejezet

 

Luke

 

Fordította.: Miss Hell

 

Aznap este a szokásosnál később érek haza, és arra számítottam, hogy Tessa már fent van, mivel általában nyolc körül szokott feljönni, hogy az ágyban folytassa a tévézést azzal a bűzös ízű teával, amit iszik, de amikor belépek a házba, még mindig a kanapén ülve találom, bögrével a kezében.

– Hé. – Becsukom magam mögött az ajtót, és beljebb megyek a nappaliba. – Meglep, hogy még mindig itt vagy lent. – 

Egy rövid pillanatig úgy tűnik, nem tudja, mit válaszoljon, és csak rám pislog a bögréje fölött. De ez a tétova pillantás gyorsan eltűnik, és amikor egy édes, szexi mosolyra húzódik a szája, elfelejtem, hogy valaha is láttam.

Jézusom, bassza meg, a feleségem dögös.

– Milyen volt a találkozó? – kérdezi.

A találkozó olyan, mint az Al-Anon, de itt a felépülő emberek a családtagjaikkal együtt vesznek részt. Apám két évvel ezelőtt talált rá erre, és úgy gondolta, hogy jót tenne nekünk. Valami, amit együtt csinálhatnánk. A támogató csoport havonta egyszer találkozik.

Tessa sokszor részt vesz ezeken, de néhányat ki is hagy, mint például ma este. Tudom, hogy ezt értem teszi. Meg akarja adni nekem azt a négyszemközti időt az apámmal. Voltak évek, amikor még beszélni sem tudtunk egymással az ivás miatt, de lassan bepótoljuk ezt. Tessának fontos, hogy visszakapjam azokat az elmaradt pillanatokat.

És mivel tudja, hogy minden egyes alkalommal azt akarom, hogy velem legyen, nem számít, hová megyek, vagy hogy mi az, különösen, ha valami köze van az apámhoz, anyám halálához, vagy bármelyik szarsághoz, amin keresztül kellett mennem, mielőtt egyáltalán találkoztam volna Tessával, néha elmegyek nélküle a találkozóra. Ha ő nem érezné, hogy benne van, akkor én sem tenném.

Ledobom a táskámat a dohányzóasztalra, és megállok a kanapé előtt. – Jó volt. Apa azt mondta, mondjam meg, hogy jobban szereti, ha velem vagy. Valami olyasmi, hogy jobb velem lenni, vagy valami szarság.

A feje hátracsuklik, ahogy nevet, ezt viccesnek találja.

– Akkora pöcs vagy, imádom.

– Egyet kell ismerni, hogy megismerd mindet. – Lehajolok fölé, kezemet a hátpárnára teszem, és elmosolyodom, amikor játékosan a mellkasomra csap. A homlokára nyomom az ajkaimat, majd a puha szájára, amikor felhúzza az állát. – Hiányzott, hogy velem legyél – mondom.

Megérinti az arcom, és felnéz rám. – Akarsz felmenni az emeletre?

– Igen. – Felegyenesedek, és figyelem, ahogy felemelkedik a kanapéról, vigyázva a bögrére, amit még mindig a kezében tart. Félig tele van. – Miért döntöttél úgy, hogy ma este idelent iszod meg? – Kérdezem.

– Nem akartam egyedül hagyni Maxet.

– Miről beszélsz?

Tessa ajkai lehúzódnak, ahogy közelebb lép. A keze a csípőm köré fonódik. – Nem tudott felmenni a lépcsőn, és én nem tudtam segíteni neki. Nem tudom felemelni. Túl nehéz nekem.

– Nem akart veled felmenni?

– Nem. Nem tudott, Luke. Megpróbálta... Azt hiszem, ízületi gyulladás van vagy ilyesmi. Nagyon remegett a lába.

Átkukucskálok a kanapé teteje fölött.

Max az oldalán fekszik a padló közepén, csukott szemmel, a hasa lomhán emelkedik és süllyed.

Megint nem kelt fel, hogy üdvözöljön, amikor hazaértem, ahogyan mindig is tette. Ezúttal még csak nem is ugatott rám.

Nagyot nyelek.

Kurvára utálom ezt. Maxnek még soha nem volt gondja azzal, hogy felmenjen az emeletre. Lassan mozog, de mindig sikerül neki. Követ minket az egész házban, és most Tessa azt mondja, hogy ezt már nem teheti meg.

Bassza meg, ami jön. Nem akarom ezt csinálni.

– Felviszem – mondom, és újra Tessára nézek, amikor a keze megsimogatja az arcom. – Elkapom.

– Tudom, hogy tudod. – Szép zöld szemei most szomorúak. Kurvára túl szomorúak. Ha sírni kezd, nem fogom tudni elviselni. – Valószínűleg hamarosan el kéne vinnünk az állatorvoshoz. Hadd vizsgálják meg.

Bólintok, mert tudom, hogy igaza van.

A lélegzet kiszalad az orromon, amikor összeszorítom az állkapcsomat. Fájni kezd az érintése alatt.

Tessa úgy olvas bennem, mint egy kibaszott nyitott könyvben, és most nem erőlteti, hogy erről többet beszéljünk. Tudja, hogy nem tudok. Gyanítja, hogy nem állok készen.

Én nem. Hogy is lehetnék?

– Vigyük fel az emeletre – mondja, és megragadja a táskámat, tudván, hogy tele lesz a kezem.

Megkerülöm a kanapét, lehajolok, és felnyalábolom Maxet, miközben megsimogatom a fejét és a nyakát. A szeme lassan kinyílik. Nem áll fel, de nincs is rá szükségem. Átcsúsztatom a karomat a teste alatt, és a mellkasomhoz szorítom, majd követem Tessát a lépcsőn felfelé, a hálószobánkba.

– Tessék, haver. – Leteszem Maxet az ágy melletti hűvös, fapadlóra, és elmosolyodom, amikor talpra áll, és megszaglászza az arcomat. Megnyalja az államat, amikor megsimogatom. – Csak megjátszottad, ugye? Csak azt akarod, hogy én cipeljelek fel.

Max megfordul és kilép a szobából.

Tessa kuncog mögöttem. – Azt mondja: 'Baszd meg. Nem, nem játszottam.'

– Én is ugyanígy lennék, ha valaki ilyen szarságokat mondana nekem.

Állok, és nézem, ahogy felköti a haját, és néhány szálat  szabadon húz az arca köré.

Amikor leereszti a karját, a szemem a könyökének belső oldalára esik, és a bőrén lévő vöröses-kék foltra.

– Jézusom. Ez meg mi a fasztól van?

Tessa követi a kezemet, amikor felé mutatok. – Vérvétel – válaszol, és felmászik az ágyra, miután visszahúzza a takarót. – Ma mennem kellett, emlékszel?

– Mit használtak? Egy kibaszott csákányt?

– Úgy éreztem. – Hátát a fejtámlának nyomja, és a lepedőt a dereka köré tekeri. – Úgy húsz percig szurkált. Azt hiszem, végigment a vénámon.

Lerúgom a tornacipőmet, és leveszem a zoknimat, tekintetem Tessa elszíneződött bőrére szegeződik. Nem tudom elfordítani róla a tekintetem.

– Bárki is tette ezt, el kell veszítenie a kibaszott állását. Remélem, panaszt tettél. – Lehúzom a pólómat, levetkőzöm a boxeremre, és a ruháimat az ágy végére dobom, mielőtt bemászom mellé. – Hadd nézzem meg. – Az ujjaimat a csuklója köré fonom.

Tessa kiegyenesíti a karját az ölemben. – Rosszabbul néz ki, mint amilyen érzés – mondja.

Végigdörzsölöm a hüvelykujjammal a zúzódás szélét.

Nagyjából négy hüvelyk hosszú, a könyöke ráncában terül el, majd a csuklója felé haladva követi a véna útját. A jel közepe olyan sötét, hogy lilának tűnik.

Egy ilyen zúzódás bárkinek feltűnő lenne, de Tessa világos bőrén kurvára szörnyen néz ki. Elképzelem, ahogy újra és újra beleszúr, ahogy mozdulatlanul tartja magát a fájdalom alatt, nem ad ki egy hangot sem, pedig szeretne. Elképzelem, ahogy Tessa visszatartja a könnyeit.

A harag megnedvesíti a számat. Ajkaimat a folthoz nyomom, gyengéden megcsókolom. – Ez nem tetszik nekem. Úgy nézel ki, mint akit megvertek.

– Jobb, ha hozzászokom.

Felemelem a fejem, és egyenesen az arcába nézek. – Ez meg mi a faszt jelent?

– Sokszor kell vért venni, amíg ezen végigmegyünk – magyarázza, és a könyöke belső oldalát dörzsöli, amikor elengedem a csuklóját. – Pár hét múlva visszamegyek.

– Akkor menj máshová.

– Ez az egyetlen labor, amely elfogadja a biztosításunkat. Ha máshova megyek, akkor minden alkalommal kétszáz dollárt kell fizetnem.

– Kurvára kifizetem, leszarom. Ne hagyd, hogy még egyszer hozzád érjen.

Tessa összeszűkíti a szemét, és egy vigyor emeli a száját, miközben az ujjbegyét az összeráncolt szemöldököm közé nyomja. – Úgy nézel ki, mint aki készen áll a gyilkosságra, Evans rendőr.

Visszarándulok. – Komolyan mondom. Ne menj vissza oda.

– Többé nem engedem azt a nőt a közelembe. Legközelebb majd várok valaki mást. – Megcsókolja a vállamat. – Oké?

Ahelyett, hogy válaszolnék neki, a hajához szorítom a számat. Csak ennyit kell adnom neki. A testbeszédem magáért beszél. Mindig is azt tette.

Már nem vagyok olyan feszült, mint a vita elején. Bár utálom a gondolatot, hogy Tessa visszamegy abba a laborba, mégis jobban érzem magam, mert tudom, hogy gondoskodik róla, hogy az a nő távol maradjon tőle. Tessa garanciát vállal. Nem kell aggódnom emiatt, mert ő az. A feleségem megállja a helyét. Ebben nincs semmi kibaszott kétség. Még akkor sem kellene közbelépnem, ha nem tudná megígérni ezt nekem.

– Ma zavarba hoztam magam – mondja hátradőlve. – Keményen zavarba hoztam magam.

– Mit csináltál? Mi történt?

– Volt egy terhes lány a kórházban, és én a hasára figyeltem, miközben együtt voltunk a liftben.– Halk kuncogás hagyta el a száját. Forgatja a szemét önmagán. – Szabályosan bámultam őt, és ettől teljesen kiborult. Furcsának nevezett.

Nevetek az orrom alatt. – Meglep, hogy nem hívtak fel, hogy verekedésbe keveredtél.

– Soha nem ütnék meg egy terhes nőt. Vagy kiskorút. Ő még rohadtul fiatal volt. – Tessa megrántja a vállát. – Különben is, rosszul éreztem magam. Bocsánatot kértem, és vettem neki egy muffint a kávézóban. Nem volt elég pénze.

Bámulok rá,küzdök a mosoly ellen.

– Mi az?

– Mindig megdöbbenek, amikor kedves vagy.

– Fogd be! – nevet fel. – Nagyon kedves vagyok, ha az emberek megérdemlik. Ha pedig nem, akkor sem vagyok gonosz velük. Igazából nem vagyok semmi. Soha nem leszek olyan, mint Mia, és nem fogok mindenkinek mosolyt osztogatni – az a szar nem ingyen van, - de hé, ha valamiben tévedek, akkor igen, abszolút meghívlak egy muffinra, és bocsánatot kérek, amiért furcsa voltam. Ez a legkevesebb, amit tehetek.

Felvonom a szemöldököm. – Ez a feltétele annak, hogy kedves legyél az emberekkel?

– Ez.

– Akkor meg kell kérdeznem..., tervezed, hogy mostanában fizetsz? Tartozom egy kibaszott tonnányi muffinnal.

– Mi? – A szemei szórakozottan tágra nyílnak. – Ki mondja?

– Én mondom. Mindig tévedsz a minket érintő szarságokban.

– Igen, persze. Példákra lesz szükségem. Halljuk őket.

– Mi van azzal az asztallal?

– Mi van vele?

– Azt mondta, hogy túl nagy. Egyszer ráfogtam, és most már minden alkalommal, amikor belépsz a konyhába, szemet szúrtál azzal az izével.

– Ez semmit sem bizonyít...

– Ez bizonyítja, hogy tévedtél – ez az asztal tökéletes nekünk, és ezt te is tudod.

– Oké, rendben. Jövök neked egy muffinnal. – Felemeli az egyik ujját. – Egyel, Luke. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy többet érdemelsz. – Megfordul a teájáért, és iszik egy kortyot.

– Mi van azzal a nappal, amikor találkoztunk?

Eltartja a bögrét az ajkától, és rám pillant. – Mi van vele?

– Te pattintottál le, emlékszel? Úgy tettél, mintha soha nem is lehetne köztünk semmi, és ennél nagyobbat nem is tévedhettél volna. Mindig is erre voltunk teremtve. – Egy nyeléssel figyelem, ahogy a torka dolgozik.

– Csak játszottam a nehezen kaphatót – érvel, leteszi a bögréjét az éjjeliszekrényre, majd újra felém fordul. – Tudtam, hogy mire vagyunk hivatottak. – A hangja a legédesebb hangnemre lágyul. Rám mosolyog. – Ma elmentem arrafelé.

– Hova?

– Todd Lakes, ahol először találkoztunk. Valamikor együtt kellene visszamennünk oda.

Elképzelem, hol tartották a ruxtoni rendőrségi adománygyűjtést közel négy évvel ezelőtt. A pavilonokat vadvirágokkal teli mezők veszik körül, és a tó, amely úgy tűnik, hogy kilométerekre nyúlik. Kurva szép ott, és most, hogy Tessa említette, vissza akarok menni. Újra ott akarok lenni vele. És mondhatnám neki, hogy ezt meg fogom valósítani, és megadom neki, amit kér tőlem, vagy megtarthatom magamnak ezeket a terveket.

Az utóbbi mellett döntök, és témát váltok, megakadályozva, hogy ezt az információt kiszedje belőlem. Nem tudom elégszer meglepni a feleségemet. Tudom, hogy ez tetszeni fog neki.

– Nagyon szeretem a muffint.

Szar vagyok a témaváltásban. Általában az első gondolat, ami eszembe jut, csak úgy kibukik belőle. Ez sem volt kivétel.

Tessa rám mered, miután megszólalok, a szája féloldalas mosolyra húzódik, miközben a teste remeg a nevetéstől. – Néha nagyon aranyos vagy, tudod?

– Ahogy te is.

– Ó, ma nagyon aranyos voltam, látnod kellett volna.

Megrázza a fejét magában, és azt hiszem, a terhes lánnyal való korábbi interakciójáról beszél, amíg Tessa fel nem áll az ágyról, és odasétál a falnál lévő díszpárna-halomhoz, azokhoz, amiket ő dobál fel az ágyra, és mi kurvára nem használjuk, vagyis nincs tényleges céljuk.

Megragad egyet, és hátat fordít nekem, miközben kifejti a részleteket. – Tudom, hogy ez furcsa, de nem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen nő, aki valaha is csinált ilyet.

Tessa ekkor megpördül, kezei szétterülnek a pólója torz dudorán. A párnát betömte alatta.

A szemöldököm a hajvonalamhoz ér.

– A nap hátralévő részében, miután hazaértem, így sétálgattam. Én csak... – néz le magára. – Egy kicsit meg akartam tettetni magam. Nem is tudom. Nem hiszem el, hogy ezt mutatom neked...

Most zavarban van, és talán egy kicsit sajnálja is. Ezt nem akarom. Nem akarom, hogy Tessa azt kívánja, bárcsak soha ne osztotta volna meg velem ezt az egészet, mert szerintem oda tart, ha még nem tart ott. És igen, lehet, hogy ez egy kicsit furcsa, ahogy ő mondta, de kurva édes is.

– Gyere ide – mondom, és felhúzom a fejét.

Az arca most kipirult, rózsavörös, és eltakarja a szeplőit. – Hülyén érzem magam – motyogja, és lassan közelebb lép.

– Gyere fel ide és mutasd meg nekem.

Kicsit elmosolyodik, és megpöcköl, miközben a térdét az ágyra helyezi.

Nevetés dübörög a mellkasomban.

Tessa rajtam tartja a tekintetét, de úgy tűnik, mintha el akarna fordulni. Nem számítana, mennyire könyörögnék érte, ez a kellemetlen érzés nem hagyja el őt.

Soha nem látom, hogy a feleségem bizonytalan lenne bármiben, ami a testével kapcsolatos, de most csak ezt látom.

Zavarban van. Nem akarja közelről megmutatni, pedig ezt kértem. Aggódik, hogy mit fogok gondolni, mit fogok mondani neki, és mit fogok megtartani magamnak. Őszinte szavak, amelyek sebezhetnek.

A semmiért aggódik.

Tessa az útmutatásomat követve átkarolja a derekamat, és az ölembe ereszkedik. Kezei a vállamon keresnek kapaszkodót. A párnát kettőnk közé szorítva.

Bámuljuk egymást.

– Ez furcsa – suttogja.

Lecsúsztatom a kezeimet a csípőjéről, és a párna köré formálom őket. – Csináltál már ilyet korábban is? – Kérdezem, miközben az arcába nézek.

– Nem párnával. Én már kitoltam a hasam, és úgy tettem, mintha így lenne. Így reálisabb, de nem tudom sokáig tartani. – Ráteszi a kezét az enyémre. – Ezt órákig tudom csinálni. Órákig csináltam. Addig csináltam, amíg nem aggódtam, hogy rajtakapsz. Olyan, mintha azt akarnám, hogy minden kis titkomat tudd, és ugyanakkor nem is akarom. Gondolhatom, hogy ez furcsa, de ha te azt gondolnád... – a hangja elakad. Alsó ajka a fogai közé szorul.

Tartom a tekintetét, miközben felemelem az inge elejét, és kiveszem a párnát. Ledobom az ágyról. – Én ezt tettem volna, ha rajtakaplak.– Végigsimítok a hasán, kezem hozzá simul lapos sima, meleg bőréhez. Az ujjbegyeim végigsimítanak a mellei alján. – Édesnek tűntél. Ezt a tekintetet nem viseled túl gyakran, bébi. Olyan kurva gyorsan rád másztam volna.

Tessa felnyög, és meggörbíti a nyakát, amikor a tenyerem a mellbimbóit súrolja. – Nem vagyok egy édes lány.

– Nem, nem vagy az.

– Hogy nézek ki általában?

– Mintha a farkamra akarnál szállni.

Felhajtom a pólóját, ahogy közelebb hajolok hozzá, és az egyik tökéletes cicit a számba veszem. Addig szopogatom a mellbimbóját, amíg az arcom be nem mélyül, és ő zihálva könyörög, hogy a másikra is fordítsak a figyelmet.

– Igen, ebben igazad van. – Végig szántja a körmeit a fejbőrömön, és megrándul az ölemben, amikor a húsába harapok. – Köszönöm, hogy nem érezteted velem, hogy hülye vagy ostoba vagyok. Hogy csak hagyod, hogy érezzek – zihál, amikor megcsípem a mellbimbóját. – Így. Ezért szeretlek, Luke. – A keze az állkapcsom köré tekeredik.

Felfelé vezeti az arcom, hogy ránézzek, és amint megteszem, látom, mit akar mutatni nekem – az arckifejezésének változását. Ahogy a szemei úsznak a kéjtől, és megragadnak engem. A nyelvének cikázását a telt alsó ajkán. Gyakorlatilag hallom a gondolatait, minden mocskos ígéretét, amit nekem akar adni.

– Úgy nézek ki, mint aki most a farkadra akar mászni? – kérdezi sima, bársonyos hangon, amit úgy érzek, mintha egy érintés tekeredne körém. – Mert én tényleg, tényleg akarom...

Megragadom a derekát, és odahajolok hozzá, brutális csókot adva a szájára. – Vedd le a gatyádat.

– Vedd ki a farkadat, és én is megteszem.

Mindketten mosolygunk, és Tessa nevet egy kicsit, miközben csókolom az állkapcsa mentén, majd le a nyakáig, a kezemet kettőnk között tartva.

Belenyúlok a boxerembe, és nyögve összeszorítom a száramat.

– Te kibaszott kötekedő – mondja. – Rendben.

Tessa addig nyomja a vállamat, amíg fölém nem emelkedik.

Kihúzom a farkamat, és lassú, nyugodt rántásokkal pumpálom a kezem, miközben figyelem, ahogy levetkőzik.

Leveti a felsőjét, majd lecsúsztatja a lábáról a selyem pizsama alsóját. A bugyija is követi. Lerúgja őket az ágyról, aztán mindketten ereszkedni kezdünk, lefelé, lefelé, lefelé, a kezem a farkam töve körül, amíg érzem, ahogy puha, dús bőre befogad engem.

– Ó, Istenem,– zihál, teljesen beleülve, minden centiméterem benne van. Körmeit a vállamba vájja, és ringatni kezdi a csípőjét. – Hadd csináljam... Ezt akarom csinálni.

– Hát akkor csináld, baszd meg. Gyerünk.

Tessa rám vigyorog, és ez olyan kibaszottul gyönyörű, hogy a fejemet a hátamnál lévő fának döntöm, és eláll a lélegzetem.

És ő tudja, hogy abban a pillanatban, ahogy ezt megteszem, tudja, hogy elkapott.

Lehajtja a fejét, így a sűrű, sötét szempilláin keresztül engem bámul, miközben az ölemhez dörzsölődik, ajkai szétnyílnak, hogy halljam azokat a mély, torokhangokat, amelyeket akkor ad ki, amikor ilyen mélyen vagyok. Úgy néz ki, mintha ki akarna használni, majd eldobni, miután végzett, és valami furcsa, furcsa okból kifolyólag, én erre beindulok.

Megragadom a csípőjét, és nézem, ahogy ugrál.

Elmondom neki, hogy milyen kibaszottul dögösen néz ki, és hogy milyen keményen fogok elélvezni. Mondom neki, hogy csináljon meg, hogy eljussak oda. Nyögöm és nyögöm a nevét, mert tudom, hogy imádja, és feldobom a csípőmet az ágyról, amikor azt mondja, hogy dugjam meg.

Olyan nedves és szoros körülöttem, minden alkalommal, és még mindig megdöbbenek, hogy milyen kibaszott jó ez. Négy év, és olyan érzés, mintha az első alkalom lenne.

Nem tudok betelni vele. Tudom, hogy soha nem fogok.

Milyen érzés lesz évek múlva? Hogyan tudnék még jobban beleszeretni ebbe a nőbe, mint amennyire már most is?

Bámulom a tetoválását, az L betűt a csípőjén, amit évekkel ezelőtt csináltatott. Kurva dögös. Végigsimítok rajta a hüvelykujjammal, aztán visszatérek a mellei rángatózására és ringására, amikor gyorsabban kezd mozogni. Kergeti.

– Imádom, ahogy rám nézel – reszeli, és játszik magával. Két ujja a lábai között. – Nézz csak tovább. Ne hagyd abba.

– Bassza meg. – A farkam megduzzad benne. – Istenem... Annyira akarlak, baszd meg.

– Tudom.

A mosoly a hangjában felemeli a tekintetem.

Előre rándulok, és elkapom a száját, amikor lehunyja a szemét, és azt mondja, hogy elmegy, és megdolgoztatom. Kezem a csípőjén, az ölemben őrlöm a kibaszottul forró feleségemet, ahogy a gyönyör végigfut a testén, elrabolva a lélegzetét és az erőt, amire szüksége van a mozgáshoz. Aztán megragadom és megfordítom, hogy Tessa a hátán feküdjön, én pedig a lábai között legyek.

– Gyere belém – nyögi, és a feje hátracsuklik a párnára. – Ó, Istenem...

A csípőmet pumpálom és megdugom, kezeim a testét markolják. Megtapogatom a melleit. Szívom és nyalom őket, miközben az orgazmusom végigszáguld rajtam, mélyen a gerincemben épül fel és szétterül.

– Ah, bassza meg. Bassza meg! – A nyakába temetem az arcom, és nyögve kilövellek, miközben Tessa a körmeivel végigsimít a hátamon.

– Jézus Krisztus – lihegte. A lábai remegnek az utórezgéstől. – Istenem, Luke...

– Bassza meg, ez jó volt. – Mellé dőlök, megrántom a csípőjét, hogy szembeforduljon velem.

– Csodálatos volt – mondja, és megérinti az arcomat. A hangja lélegzetvisszafojtva szól. – Mindig az... minden alkalommal. Nem tudunk rosszul kefélni, ez fantasztikus.

Megcsókolom édes, mosolygós száját.

Egymás mellett, ugyanazon a párnán osztozunk. A lábak összekulcsolódnak, a testek szorosan egymáshoz simulnak. Az én karom a derekán, az övé pedig kettőnk közé hajolva, az ujjai könnyed mintákat rajzolnak a mellkasomon, és elidőznek a tetoválásomon – a tetováláson, amit neki csináltattam, miután még csak egy hónapja találkoztunk.

Igen, ilyen gyorsan elbaszott engem. Meglep, hogy harminc napot vártam, hogy megkapjam.

Némán nézzük egymást, aztán már csak én nézem őt, amikor a szemei lecsukódnak.

Egy darabig így maradok.

Úgy nézem, ahogy alszik, mintha azt tanulmányoznám, hogyan csinálja. Ez olyasmi, amit gyakran csinálok, és azóta csinálom, mióta visszakaptam Tessát, miután három évvel ezelőtt elszúrtam és elmentem. Hetekig nem volt mellettem így, a saját hülye hibámból.

Nem számít, hogy mennyit csinálom ezt, nem tudom elfelejteni, milyen nyomorúságos volt számomra az a külön töltött idő, és milyen elbaszott volt neki. Ez egy jó emlékeztető. Néha szinte teljesen el kell veszíteni valakit, hogy rájöjj, mennyire létfontosságú a saját túlélésedhez.

Harminc perc telik el, talán több is, mire kicsusszanok az ágyból, és csendben maradok, hogy ne ébresszem fel.

Megragadom a boxeralsómat, és felveszem, majd kisétálok a szobából, és megkeresem Maxet.

Először a szemközti hálószobát ellenőrzöm, és üresen találom, eltekintve az ágytól, amelyet gyerekkoromban használtam, és néhány más, gyermekkoromból származó bútordarabtól. Ezután bekukkantok a fürdőszobába, és észreveszek egy sötét árnyékot a padlón a mosdókagyló előtt.

Végigsimítok a falon, és felkapcsolom a villanyt.

Leereszkedem a padlóra, leülök a szekrényhez szorított háttal, és a kezemet Max oldalára támasztom, visszatartom a lélegzetemet, amíg nem érzem a testének a mozdulatát. A szívverésem a fülemben dobog. Óvatosan felemelem a fejét a hideg csempéről, és az ölemben pihentetem.

– Nem akarom, hogy fájdalmat okozzanak neked, Max. – Fekete szemei kinyílnak a hangom hallatán. Megsimogatom a nyakát és az arcát. – Gondoskodom róla, hogy ne fájjon, oké? Majd én vigyázok rád. Ígérem.

Max lehunyja a szemét.

Tudom, hogy nem fog követni, ha felállok, ezért nem mozdulok. Vele maradok.

Tessa másnap reggel az arcomra tett kézzel ébresztett.

A fürdőszobai fény élesen világít a szemembe. Eltart egy percig, mire tisztán látom őt, hogy a könnyekre koncentráljak, amelyek már lassú csíkokban hullanak le az arcán, és amikor végre látom őket, tudom az okukat, anélkül, hogy ő maga mondaná el. Már azelőtt tudom, mielőtt még lenéznék.

Megígértem, hogy ez nem fog fájni neki. Azért tette, hogy ne fájjon nekem.

5.fejezet

 

TESSA

 

Fordította: MANDY

 

Szervezünk egy kis temetést Maxnak azon a délutánon és eltemetjük a hátsó kertben.

Ben, Mia és a fiúk átjönnek, hogy velünk legyenek, felajánlva támogatásukat. Ők is közel álltak Maxhoz. Különösen az unokaöcséim. Szerettek játszani vele. Felváltva osztjuk meg egymással kedvenc emlékeinket és vidám történeteinket. Nolan és Chase képeket színeznek Maxnak és bedobják a sírba.

Ez egy megindító, érzelemdús nap.

Vannak könnyek is persze, de senki nem sír szívszaggatóbban, mint Nolan. Annak a kölyöknek ami a szívén, az a száján. Ő egész életében ismerte Maxot és számára a hét év végtelennek tűnik, annyival több, mint amennyit mi, többiek, tölthettünk a kutyával.

Nekünk vannak emlékeink Max előttről. Éveink vannak nélküle. Nolan-nek nincs.

A halál a gyermekek számára a legnehezebb. Különösen azoknak, akik még sohasem tapasztalták meg. Hogy érthetnéd meg, hogy soha többet nem látsz valakit, mikor már egész kicsi korodtól arra tanítanak, hogy a búcsúzások csak átmenetiek?

Anyu vissza fog jönni. Később látod majd Aput. A barátod átjöhet holnap is.

De most, ez egy “Bocs. De ez végleges.”

Soha többet nem fogod látni őt.

Micsoda kibaszott szívás.

Luke azt mondja, hálás, hogy így történt. Hogy Max döntése volt és nem a miénk, mert lehetetlen lett volna a döntést meghozni. És bár egyetértek vele, úgy mászkálok a lakásban, hogy azt kívánom, bárcsak ne történt volna meg. Ahogy Luke is. Nem bír rámnézni és úgy tenni, mintha rendben lenne. Mert fáj. Max volt az első gyerekünk.

A következő hét során a dolgok lassan visszatérnek a rendes kerékvágásba.

Dugunk, mint a nyulak. Minden reggel megmérem a hőmérsékletemet, naplót vezetek számokról, amiket nem igazán értek. Luke elmegy dolgozni. Én otthonról dolgozom. Még mindig nem beszélünk Maxról.

Aztán újra megtorpanok. Luke terel.

Ez hülyeség tudom. De ki akarna vakító fénnyel rávilágítani arra a tényre, hogy a háztartásunk megfogyatkozott, mikor szaporodnia kéne? Ki akarna rámutatni, hogy milyen hangos a csend körülöttünk? Vagy hogy milyen nagynak és üresnek érezzük most a házat? Az kurvára biztos, hogy én nem.

Minden energiámat, gondolatomat, aggodalmamat és figyelmemet a közelgő találkozómra fordítom.

Ráguglizok az eljárásra. Tanulmányozom, hogy mire számíthatok, milyen esetleges fájdalmakkal járhat és milyen mellékhatásokat tapasztalhatok. Minden lehetséges módon felkészítem magam, habár tudom, hogy fel leszek készülve aznap. És mivel biztosan, kétségek nélkül tudom, hogy a csöveim elbaszódtak, belenézek, mi fog következni ezután a lépés után.

Utánaolvasok a műtéteknek, ahol eltávolítják a cső elzáródott részét, az egész csövet, mindkét csövet. Felkészülök mindenre, orvosi cikkeket nyomtatok ki és információkat a mesterséges megtermékenyítésről, ha arra kerül a sor. Lefoglalom magam és a hét elrepül.

És mikor végre eljön július másodika reggel, izgatottan és mosolyogva ébredek. Csókkal ébresztem Luke-ot. Előbb a száján, aztán a farkán, és olyat élvezek, hogy könnybe lábad a szemem, először a nyelvének dörgölőzve, majd újra az ágy fölé hajolva, a farka mélyen bennem van, keze pedig a hajamat markolja. Újra mosolygok és csókolózunk az ágyra dőlve és együtt nevetünk. Ő is mosolyog. Boldog. Mindketten olyan boldogok vagyunk és olyan kurvára készen állunk a mai napra.

Ez az.

Ez az.

Olyan közel vagyunk már.

Luke elmegy dolgozni, míg én befejezem a zuhanyzást, amit együtt kezdtünk el. Miután felöltözöm, belövöm a hajamat, felkapok valami harapnivalót és elindulok Benhez és Miához.

Szükségem van egy kis csajos időre a találkozóm előtt.

– Kérsz valamit inni vagy valami?

Mia odakacsázik a konyhaasztalhoz, egyik keze megnőtt pocakján, a másikkal megragad egy üveg Gold Peak teát. A kismama ruhája úgy néz ki, mintha a végsőkig lenne feszítve és egyetlen hajszálra van attól, hogy szétszakadjon a varrásnál.

De Mia nagyszerűen néz ki, mint mindig. Nyolc és fél hónapos terhes és ragyog. A legjobb barátnőm a várandós anyák mintaképe. Jól áll neki.

– Nem, köszi – mondom neki. – És kérlek, ülj le, mielőtt felborulsz. – Előrehajolok és kihúzom a székét. – Tudok hozni magamnak valamit, ha inni akarok. Tudom, hol a hűtőtök.

– Csak vendégszerető vagyok. – Mia lassan leereszkedik a székre, hátrahajtja a fejét és becsukja a szemét, miután elvégezte a dolgát. Sóhajt és elhelyezkedik a széken. – Istenem, annyira elegem van ebből a terhességből. Ez az utolsó hónap húzós. És esküszöm, tegnap éjjel tíz kilót híztam.

Kezemet rásimítom a pocakja ívére.

– Hogy érzed magad ma?

– Nagynak. – Kinyitja a szemét és rámmosolyog, hosszú, barna hajának tincseit a füle mögé tűri. – És, hogy őszinte legyek…nagyon szexéhesnek.

– Hát, biztos vagyok benne, hogy a bátyám segíteni fog ezen… – Levegő után kapkodok, mikor egy gyors kopogást érzek a tenyeremen. – Mizu, Beau? – Közelebb hajolok és halkan beszélek Mia pocakjához. – Készen állsz már, hogy találkozz kedvenc nagynénikéddel?

– Még három hét. – Mia élesen fújtat, ahogy csípőjét arrébb tolva lejjebb csúszik a széken. – Mondtam Bennek, hogy ez bajba fog kerülni.

– Miért mondod ezt?

– Mert sosem nyugszik el. Már van egy kis szívtipróm Nolan személyében, aki kiköpött apja.  Chase az én ördögfiókám. Megmozgat, de többnyire hallgat rám. Beau? – Mia megrázza a fejét és felnevet kicsit. – Ő az lesz, aki kezdeményezni fogja a verekedéseket, megakasztja az osztályt, kiszökik az éjszaka közepén Isten tudja miket csinálni… Érzem.

– Ő lesz a rosszfiú.

– Pontosan.

– Beau Kelly, a rosszfiú. – Hátradőlök a székemben, és mosolyogva elképzelem ezt az imádnivaló, gödröcskés arcú bajkeverőt, ahogy rohangál az utcákon és bajt okoz. – Tényleg passzol. Jó munkát végeztél a névválasztással.

Mia belekortyol a teájába.

– Köszi. Mindig is tetszett ez a név.

– Cuki név. Mármint, ha azt a nevet hallod, hogy Beau, automatikusan arra gondolsz, hogy cuki az a kisfiú.

– Igen?

– Már most mondom – hogy ő még érettségi előtt teherbe fog ejteni valami lányt.

– Tessa. – Mia leteszi az üvegét az asztalra és mindkét kezével megfogja a pocakját, mintha megpróbálná a magzat füleit befogni. Lehajtja a fejét és a legédesebb, leglágyabb hangon beszél hozzá. – Ne is hallgass a nagynénédre. Minden klassz kölyök vár.

Visszanyelem a nevetést.

– Ezzel nem igazán vitatkozhatom, ugye? – nézek rá mindentudóan.

Mia szűz volt, míg nem találkozott a bátyámmal.

Úgyhogy igen, minden klassz kölyök igenis vár.

Egy gyors, csoszogó hangra elfordítom a fejem a folyosó irányába és néhány másodperccel később meztelen lábak rúgnak ki az alsó lépcső felől, ahogy Chase lecsúszik a lépcsőkön, nekicsapódik a falnak és kuncogva a hasára dől. Összehúzom a szemem a tárgy láttán, amit csúszkának használt.

– Ööö, azt hiszem, Chase épp most szánkázott le a lépcsőn a szennyestartód fedelét használva.

– Mi? – Mia ültében előrehajol és a folyosó felé kukucskál. – Ó, Istenem, tényleg. Chase! Mit mondtam neked erről? A lépcsőn lesétálunk, bébi. Jó? Ilyet nem csinálhatsz. Gyere ide.

Rámosolygok a legfiatalabb unokaöcsémre, ahogy végigrohan a folyosón, be a konyhába, csokibarna haja csupa kóc és szürke szemei vadul csillognak.

Maga a tiszta huncutság és olyan kurvára édes, simán meg tudna úszni egy gyilkosságot is.

Az ember csak ránéz és a bíró dobná az esetet és elvinné őt fagyizni.

– Szia, Tessa néni.

Rácsap az öklömre, amikor kinyújtom.

– Mizu mániákus? Csináltál már ma néhánykickflip-et? *

Rámpislog és vigyorog. – Mi az a kikfip?

– Kérlek, ne adj neki ötleteket. – Mia lesimítja a haját és a kezébe fogja az arcát. – Nincs több szánkázás a lépcsőn, oké?

Chase felnevet, mintha Mia őrült lenne, hogy ajánl neki bármit is a lépcsőn szánkázáson kívül, aztán átbújik kinyújtott karjai alatt és felkap két játék versenyautót az asztalról.

– Ó, anyám – kuncogok és Chase-t figyelem, ahogy a járólapon tologatja őket és közben imádnivaló kis “brrrrbrrrrr” hangokat ad ki. – Talán el kéne rejtened mindent, ami hasonlít a gördeszkára.

– Mondtam már, hogy Ben vett neki egyet a közelgő tudodmijére? – Barna szemei elkerekednek. – Három éves lesz. Nem tíz. Mondtam Bennek, hogy nem normális. Chase eltörheti a csípőjét vagy valami.

– Valamikor el kell vágnod a köldökzsinórt, Mami.

– Soha. – Mia gyengéden rámmosolyog és oldalra fordítja a fejét. – Majd meglátod. Te is ilyen leszel.

A szívverésem megtölti a testemet.

Imádom, ahogy ezt mondja, mintha az anyaság biztos dolog lenne számomra, és olyasmi, amit olyan tisztán el tud képzelni az elméjében, mintha már meg is történt volna. Ettől én is jobban elhiszem.

És el is tudom képzelni.

– Ideges vagy a mai nap miatt? – kérdezi.

Megrázom a fejem és keresztbe teszem a lábaimat.

– Nem. Tudom, hogy valami nincs rendben a csöveimmel – ez majd bebizonyítja. Dr London majd helyrehozza, bármi is a probléma, aztán bumm és terhes leszek.

– Bumm! Tejhes! – kuncog Chase az asztal alatt.

Miával mi is elmosolyodunk.

– Fájdalmas? Bármi is az, amit ma csinálni fognak?

– Lehet, hogy görcsöl egy kicsit, de állítólag semmi komoly. Nem aggódom miatta.

– Biztos nem akarod, hogy veled menjek? – megdörzsöli a pocakja oldalát, épp a bordái alatt. – Kidobhatom a srácokat a szüleidnél… vagy nem. Fenébe. Nincsenek is otthon. De kirakhatom őket Beth-nél…

– Luke-kal ott találkozom, úgyhogy nem gond. És úgysem jöhetnél be velem a vizsgálóba. – Rámutatok a pocakjára. – Ezt röntgen alatt csinálják, emlékszel?

Mia elkomorodik, hirtelen hihetetlenül csalódottnak tűnik, hogy emlékeztettem erre. Két kézzel fogja a hasát. – Ezt elfelejtettem.

– Tényleg nem nagy ügy.

– De ülhetek kint a váróteremben. – Tágra nyílt és reménykedő tekintettel néz rám. – Vagy a kocsimban…

– Mia.

– Csak nem akarok nem ott lenni, ha rossz híreket kapnál. Nem azt mondom, hogy azt kapsz…és tudom, hogy Luke ott lesz, de én vagyok a legjobb barátnőd, Tessa. Mi van, ha szükséged lesz rám? – dohog és beharapja a száját, az arca már piros. – Ott kell lennem. Megyek veled.

– Oké, most le kell, hogy nyugtassalak, vegyél mély levegőt. – Előrehajolok és a kezeimet az övére teszem. – Mert ha most felizgatod magad és pont most fogsz megszülni és nekem kell elkapnom ezt a gyereket, akkor megöllek.

Fél szája felhúzódik.

– Bocsi. – Mellkasa lassan mozdul fel és le, ahogy levegőt vesz az orrán és kifújja a száján. Megismétli a műveletet. – Így. Látod. Nyugodt vagyok.

– Még ha rossz híreket is kapok ma, például, hogy mindkét csövem el van záródva, az még nem a világ vége. – Figyelem, ahogy Mia gondosan bólogat, ismerve ezt az információt, mivel már megosztottam vele napokkal ezelőtt, amikor utánanéztem a dolgoknak. – Akkor el lesznek távolítva. És gyorsított eljárásban megyünk mesterséges megtermékenyítésre. Igaz?

– Igaz.

– Szóval a legrosszabb esetben is lehetek még terhes…és ha ez az, amit tenniük kell, ha ki kell venniük a csöveimet, akkor készen állok rá. Készen állok, bármilyen híreket kapok ma.

Szemöldökei halványan összeszaladnak, ahogy hátradőlök a széken.

– Ne haragudj – mondja. – Csak utálom, hogy ezen kell keresztül mennetek. Ha valaki megérdemli a családot, az te vagy és Luke. – Szemeit könnybe lábadnak. Gyorsan elpislogja őket. – Bocs. Nem foglak rávenni, hogy elkapd Beau-t, ígérem.

Halkan felnevetek, rázkódnak a vállaim, ahogy figyelem, hogy törölgeti a szempilláit. Már épp felajánlanám, hogy váltsunk témát, hogy megakadályozzam Mia kiborulását és idő előtti szülését, Nolan gurul le a lépcsőn és rohan be a konyhába.

– Anya, most már felhívhatom? Ugye fel? – Egyik kezével beletúr sűrű sötét hajába, amitől az hegyes kis csomókban áll meg a feje búbján. – Már elég rég volt. Gyerünk. Már egy örökkévalóságot vártam.

– Nolan, tudnál köszönni a nagynénédnek, mielőtt bármit is kérdezel tőlem? – húzza fel Mia a szemöldökét.

– Bocsánat. Szia, Tessa néni. – Nolan idesétál hozzám és a nyakam köré fonja a karjait. – Még mindig nagyon sajnálom Maxot.

– Köszi, öcsi. Én is. – Megölelem és beleszagolok a nyakába, mielőtt elengedném. – Apa parfümje van rajtad?

Szemei elkerekednek. – Nem.

– Nolan – figyelmezteti Mia.

– Úgy értem, igen…de csak egy kicsi. – Riadtan néz az anyjára. – Nem nagy ügy, Anya. Apa azt mondta, használhatom.

– Nolan, hét éves vagy. Nem kellene úgy illatoznod, mint egy férfinek. – Mia rámosolyog. – Hagyd abba, hogy megpróbálsz ilyen gyorsan felnőni. Nem tudom elviselni.

– Ki miatt próbálsz így illatozni? – kérdezem cukkolva, de tudom a választ, még mielőtt felel rá.

Gödröcskéi feltűnnek az arcán.

– Ryan azt mondta, hogy egy nap meglátogat. Készen kell állnom.

Legidősebb unokaöcsém már megtalálta élete szerelmét, tavaly nyáron találkoztak egy barátunk esküvőjén Chicagóban és beterjesztette az igényét. És ha nem a bátyám fia lenne, azt mondanám, hogy ki fog hunyni még mielőtt igazán elkezdődhetett volna. Túl fiatalok, hogy így maradjon.

De Nolan az a fiú lesz, aki minden kétkedőnek be fogja bizonyítani, hogy tévedtek.

– Jó gondolat, cimbi. Frissnek kell maradnod. – Felemelem a kezem és ad egy ötöst.

– Felhívhatom őt, Anya? Légyszi?

– Igen, menj csak.

Mia és én figyeljük, ahogy Nolan odarohan a pulthoz és megragadja a telefont és vadul nyomkodja be a számokat, közben suttogja őket magában.

Mikor befejezte a tárcsázást, a füléhez emeli a telefont és járkálni kezd az asztal előtt.

Gyors és kétségbeesett lépésekkel. Hallom gyors, szaggatott légzését.

– Mindig ilyen ideges? – kérdezem halkan.

– Hello, beszélhetnék Ryan-nel, kérem? Nolan vagyok.

Mia bólint és közelebb hajol.

– Míg nem jön a lány a telefonhoz, igen. Különösen, ha az apja veszi fel.

Rámosolygok Nolan-re, amikor rámpillant, azt remélve, csillapíthatom a szorongását. Aztán látom, hogy felvillanyozódik az arca. A világ legboldogabb kisfiúja valahogy még boldogabbá válik. Nem is lehet igaz.

– Szia, bébi, én vagyok. – Nolan ránkvigyorog, mielőtt gyorsan kisiet a szobából és felszalad a lépcsőn.

– Ó. – Miára bámulok. – Te jó…Isten… – kuncogok. – Szia, bébi? Most viccel?

– Tudom – Mia eltakarja kezeivel az arcát.

– Hűha. Ez a kölyök másodszor fog megnősülni, mire betölti a tizennyolcat. Fogadjunk.

Mia lecsúsztatja a kezét, csak az orra és a szája marad eltakarva és összeszorítja csukott szemét. Halk pityergés szakad ki belőle. Szipog és megtörli az arcát. – Pont olyan, mint Ben. – zokogja.

– Ó, Jézusom. – Forgatom a szemeimet.

A legjobb barátnőm hozzáadott hormonok nélkül is érzelmes típus. A terhes Mia pedig mindenen sírva fakad. Múltkor, mikor együtt mentünk vásárolgatni, egy igazán jó vétel miatt borult ki.

– Ó, Jézusom – visszhangozza Chase az asztal alatt kuncogva.

Mia leengedi a kezeit és komoran néz rám.

Ugyanúgy nézek vissza rá és elhessegetem.

– Ugyan, már. Mintha ez lenne a legrosszabb, amit hallott tőlem.

Mivel ezzel nem tud vitatkozni, újra visszahúzza a kezét a szájához és megint sírva fakad.

 

Szent ég, de hideg van itt.

Lábaimat a széknek csapkodom, míg várok a gyengén megvilágított röntgenszobában, a legrondább kórházi ruhában, amit életemben láttam. Kakibarna és papírvékony. Végigborsódzik a bőröm. Kezeimmel gyorsan végigsimítok a karjaimon és összeszorítom a combjaimat, amikor a vizsgálóteremből nyíló ajtó kicsapódik.

A röntgentechnikus, aki nagyjából elmagyarázta a folyamatot, két gyapjútakaróval tér vissza.

– Elnézést, hogy ilyen sokáig tartott. Ezeket épp most vettem ki a melegítőből. Jól fog esni.

Odanyújtja az egyik takarót, a másikat pedig kihajtja és a hátamra teríti.

– Ó – nyögök fel örömömben, és meghúzom a sarkait, hogy begubózzak. – Most már sokkal jobb.

– Muszáj, hogy hideg legyen itt, mert a gép nagyon felmelegszik. Elnézést, hogy ilyen kényelmetlen.

– Semmi gond. Most már jól vagyok.

A vér felmelegszik az ereimben, belülről olvasztva ki engem. Már nem vacogok a székben.

Dr. London lép a szobába és elmosolyodik, miután becsukja az ajtót maga mögött. – Tényleg el kéne kezdenünk, Tessa. Szeretnéd újra megpróbálni elérni a férjedet? Hogy már úton van-e? – A kezében lévő iratokat lapozgatja.

– Valószínűleg már mindjárt itt van. – Mellettem a széken van a rövidnadrágom, kihúzom belőle a telefonomat.

Felugranak a legutóbbi hívásaim, miután beütöm a jelszavam és feloldom a képernyőt. Újra hívom Luke-ot, míg Dr. London és a technikus beszélgetnek egymással és a kórházba érkezésem óta harmadszor szólal meg a hangpostája a fülemben.

Nem vagyok mérges, hogy nem érem el. Kicsit csalódott vagyok, erről nem tehetek, de tudom, hogy Luke itt lenne már, ha tehetné. Tudom, hogy itt akar lenni.

– Ez a munkája. – Adok magyarázatot, miután megszakítom a hívást és írok neki gyorsan egy üzenetet.

 

El kell kezdenünk. Hol vagy?

 

Arrébb tolom a telefonomat. – Valami történhetett. Embereket kell letartóztatni, tudod?

Dr. London megértő pillantást vet rám és az iratait magához öleli. – Mit szeretnél csinálni? – kérdezi. – Rendben van, hogy elkezdjük nélküle? Attól félek, ha még tovább várunk, akkor újra kell ütemeznünk.

– Nem, nem szükséges. Nem gond, ha egyedül kell csinálnom.

– Biztos?

– Igen, készen állok.

Lábra állok, egyik takarót a vállamon hagyom, a másikat pedig a technikusnak adom, mikor nyúl érte.

Kiteríti a röntgen asztalon, míg Dr. London a már előkészített tálcához lép.

Ebben eszközök vannak, némelyiket felismerem, némelyiket nem.

A tekintetem nem időzik el. Utálom nézni azokat a cuccokat. És az igazat megvallva, nem is érdekel, milyen eszközöket kell használniuk. Csak túl akarok lenni rajta.

– Olyan izgatott vagyok – átgondolom a szavaimat, mikor Dr. London felhúzza a szemöldökét válaszul. – Mármint nem izgulva izgatott. Úgy értem, hogy fel fogsz nyúlni a muffomba és bennem fogsz turkálni…és az a fémdugó, amivel nyitva tartasz, tényleg szívás, de igen – megrándítom a vállam – alig várom, ami ezután jön, tudod? Végre rendbe tudjuk hozni a bajomat.

Ez az.

Ez az.

Olyan közel vagyunk már.

Kedvesen rámmosolyog és az asztalhoz lép, mutatja, hogy foglaljak helyet. – Hát, reméljük, csak jó híreket kapunk.

 

 

* Kickflip: Gördeszkás trükk, ugrás közben megpördül a deszka a tengelye körül.