6.-7. Fejezet

 

6.fejezet

 

LUKE

 

Fordította: MANDY

 

Tessa hangposta üzenete kezdődik a fülemben már másodszor, ahogy kacsázom az autók között és gyorsítok az autópályán.

Bassza meg.

Befejezem a hívást és a telefonomat a mellettem lévő ülésre dobom. Aztán padlóig nyomom a gázt, sebességet váltok és a leállósávra hajtok, hogy ne ragadjak be egy traktoros pótkocsi mögé, mikor valami pöcs mellettem besorol elém.

Mikor kikerülöm a teherautót, visszavágok a sorba, erősen markolom a kormányt és gyorsabban hajtok, mint eddig bármikor.

Le se szarom, milyen gyorsan megyek most. Túlságosan ki vagyok akadva, hogy érdekeljen bármi is, azon kívül, ahol most lennem kéne és akivel lennem kéne.

Imádom a munkámat, mindig is imádtam, de ma? Ma kurvára utálom. Mert délután 1.54 van és kurvára esély sincs arra, hogy odaérjek a találkozóra.

Néha történnek elkerülhetetlen szarságok. Vészhelyzetek mindig jönnek, ebben nincs semmi új. Már több olyan alkalom is volt a múltban, ahol a körülmények megakadályoztak abban, hogy ott legyek, ahol lennem kellett volna. És minden egyes alkalommal a  feleségem megértette.

Tessa ismeri az összes követelményt, ami azzal jár, hogy rendőr lettem és az összes szarságot, amit nem tudok elkerülni. Nem lesz mérges, ha valahol feltartanak, ami miatt később érek oda hozzá. Még most sem, tudom, hogy nem lesz dühös rám ezért, az nem is ő lenne. Tolerálni fogja, pedig nem kéne.

Kurvára ott kellett volna lennem vele.

Lehajtok a pályáról, a következő emelkedőn csak fele olyan gyorsan megyek, mint eddig, nehogy felboruljon a kocsim és a kórház irányába hajtok. Már majdnem behajtok a bejárathoz, mikor az ülésen csörögni kezd a telefonom.

– Bébi, itt vagyok – veszem fel. – Most kanyarodok be. Merre menjek? – Behajtok a járóbeteg parkolóba és szabad helyet keresek.

– Kifele sétálok. Már nem kell menned semerre. Jól vagyok.

Távolságtartó a hangja, mintha valami más foglalná le a figyelmét.

Mintha nem a telefonba beszélne, nem hozzám.

– Jól vagyok, Luke… – ismétli meg. Hangja olyan halk, alig hallom, aztán semmivé foszlik, míg már nem is hallom a fülemben.

Nekidőlök az ülésnek, ahogy az aggodalom, élesen és lüktetve, szétterjed a bőröm alatt. Lassan megállok az út közepén és kibámulok a szélvédőn.

– Tessa?

Valami baj van. Biztosan. Érzem.

A világ körülötte válaszol nekem. Mozgást hallok a vonalon keresztül és halk beszélgetést, míg már az egyetlen dolog, amit hallok, gyors és reszkető lélegzetvétele.

Megakad a szemem a piroson.

Ledobom a telefont az ülésre és padlógázt nyomva kilövök a sorból, mikor Tessa kilép a dupla ajtón és kisétál.

Fejét lehajtva, tekintetét leszegve áll meg a bejáratnál. A járdát bámulja.

Nem reagál rám, amikor leparkolok a járdaszegélynél és a nevét kiáltom, ahogy megkerülöm a kocsit. Akkor sem, mikor pont előtte állok, elveszem a telefont a fülétől és megérintem őt, az arcára teszem a kezem.

– Bébi – zsebre rakom a telefonját és megemelem a fejét, kényszerítve, hogy rám nézzen. – Mi az? Mi történt?

Pislog, keresztülnéz rajtam, aztán hirtelen betöltöm a látóterét. Pupillái kitágulnak, felismerve az enyémet, és beszívja a levegőt. – Jól vagyok – mondja. Rekedt a hangja, meg kéne köszörülnie a torkát. – Nincs semmi baj. Semmi…

Jól van? Faszság. Tényleg azt hiszi, hogy ezt beveszem?

– Ne hazudj nekem. Mi történt?

Könnyek gyűlnek a szemébe. Ott gyöngyöznek a szempilláin, alsó ajka megremeg.

Azonnal rosszul érzem magam.

Meg akarom ölelni, meg kell ölelnem őt, de aztán felnevet, megragadja a csuklóimat, lehúzza a kezemet, el az arcától.

Nevet és sír, ez most mi a fasz?

– Nincs semmi bajom – ismétli meg, felemeli könnyáztatta arcát. – A csöveim nincsenek elzáródva, nagyszerűen néznek ki. Azt mondta, hogy nagyszerűen néznek ki, Luke. Csak úgy, mint minden más… Semmi bajom nincs. Nem ez a legjobb hír, amit valaha hallottál?

Összeszorítja a száját, elkomorodik aztán hirtelen már nyoma sincs mosolynak az arcán.

Átgondolom, mit mond nekem. Megemésztem, hagyom az információt leülni.

Nincs semmi baj. A csövei nincsenek elzáródva. Nem lesz szüksége műtétre.

Nem lesz szüksége műtétre…

De ez kurva jó.

A feszültség lehull a vállamról, ahogy belélegzek, úgy érzem, percek óta először.

Már majdnem megkérdezem, hogy a feleségem miért nem örül ennek úgy, ahogy én, mert kellene, amikor halk, idegtépő zokogás rázza meg a testét. Ujjai a csuklóm körül annyira szorítanak, hogy már fáj.

– Tessa…

– Tökéletes vagyok és nem tudok teherbe esni, Luke. – mondja, lehajtja a fejét és a vállai előre görnyednek. – Mi a fasz van? – suttogja.

– Miért vagy így feldúlva? Hé. – Megfogom a derekát és lejjebb hajolok, hogy ránézhessek.

– Nem érted.

– Akkor mondd el, mit nem értek?

– Kellett volna. – A szemeimbe bámul. – Kellett volna valami, ami rossz bennem… És nincs. Nem lehet semmit helyrehozni, Luke. Nem tudok teherbe esni és nem lehet semmit tenni érte.

A felismerés úgy csapódik belém, mint egy ágyúgolyó. Felegyenesedem, szorításom a derekán erősebbé válik.

Tessa mindent remélt, amit én nem. Törött részeket. Egy nyilvánvaló problémát, amit elrendezhetünk és továbbléphetünk. De így újra, a küzdelmünk oka elérhetetlen marad. Hogy hibáztassunk bármit is, ha kurvára nincs semmi, amit lehetne?

Olyan a feszülté válok, amit azt hittem már elengedtem. Mindenhol ott van, megtölt engem, megfeszíti az izmaimat és ellopja a levegőmet.

Utálom ezt. A feleségem kétségbeesetten vágyik válaszokra, amiket én nem tudok megadni neki.

– Most már látod – mondja, és majdnem újra mosolyog, de könnyek folynak le az arcán. Tekintete a két szemem között ugrál. – Látod, mennyire el vagyunk baszva…

Megrázom a fejem, mert nem értek ezzel egyet. Nem hiszem, hogy elbaszottak lennénk. De látom – az okfejtését. Értem, mire gondol és hogy miért érezhet így.

Magamhoz húzom, karjaim a hátát ölelik és a feje előrehajol. A számat a halántékára nyomom. – Minden rendben lesz.

– Nem lesz. – A mellkasomhoz simul, egy rövid pillanatig hagyja, hogy öleljem, aztán felemeli a fejét és megmarkolja a pólómat. Érzem a frusztrációját. Most már remeg.

– El kell mennem innen a fenébe.

Megfogom a kezét és elindulunk a kocsim felé.

– A kocsim…

– Kurvára nem fogsz most vezetni. Szállj be. – Kinyitom neki az ajtót, bedobom a telefonomat a pohártartóba és segítek beszállni neki az ülésbe.

Ezt az ugrást meg tudja csinálni probléma nélkül és általában meg is teszi. De most nem hagyom.

– Holnap elhozzuk a kocsidat. – Megfogom az övet és áthúzom a teste előtt.

Megpróbálja elvenni tőlem. – Ne légy nevetséges. Be tudom csatolni magam.

Elhárítom a lerázását és a szemébe nézek. – Hadd gondoskodjak rólad. Nem voltam itt.

Tessa hátrahajtja a fejét az ülés támlájának, keze elengedi az enyémet, feladja a küzdelmet. Gyorsan megtörli az arcát és néhány vörös tincset a füle mögé tűr.

– Nem vagyok rád dühös – mondja lágyan. – Soha nem tudnék rád dühös lenni. Ismerem a munkádat.

– Bassza meg. – Becsatolom az övet. – Épp most mentél keresztül valamin egyedül, aminek soha nem kellett volna megtörténnie. Ott kellett volna lennem. Az egész napot ki kellett volna vennem. Kurvára ragaszkodnom kellett volna hozzá. Bassza meg! Miért nem tettem?

– Hé. – Meleg kezébe fogja az arcomat és újra közel húz magához.

Behajolok a kabinba, nehezen lélegzem. – Menjünk el innen. Vitatkozhatunk otthon is.

– Honnan tudod, hogy vitatkozni fogunk?

– Mert mi vagyunk ,bébi. És nem vagyok hülye. Olyan szarságokon agyalsz, amivel nem értek egyet és ki kell beszélnünk ezeket, azaz vitatkozni fogunk. Aztán megegyezésre fogunk jutni, ahogy mindig is, de először harcolni fogunk. Ahogy mindig.

Oldalra hajtja a fejét. – Soha nem fogsz meggyőzni, hogy dühös legyek rád.

– Én nem is arról beszélek.

Rám bámul, összehúzza a szemeit, de a szája sarka felfelé emelkedik. – El vagyunk baszva és ezt tudom. Ezen nincs mit vitatkozni.

– Nem vagyunk elbaszva és soha nem is leszünk.

– Ezt nem nyerheted meg, Luke.

– A gyűrű, amit viselsz, azt jelenti, hogy már nyertem.

Lekonyul a szája. Lenéz közénk, megrázza a fejét aztán újra a szemembe néz. – Miért történik ez velünk?

– Ezt nem itt fogom csinálni. Elmegyünk. – Kihajolok a kocsiból, megfogom az ajtót, készen a becsukásra.

– Nem akarok hazamenni. Max nincs ott. – Tessa oldalra hajtja a fejét, szeme újra könnybe lábad. Reszket az álla. – A családunk egyre kisebb lesz, Luke.

Egy súly nehezedik a mellemre.

Bassza meg. Tényleg ezt gondolja?

– Szeretlek. Hé. – Megvárom, míg felpillant rám, elvonja tekintetét a pólómról. – Szeretlek.

– Én is szeretlek.

– Gyere haza velem.

– Most ott olyan csend van…Hiányzik, hogy figyeljem, ahogy mászkál körbe és szaglászik. Hiányzik, hogy halljam a körmeit a padlón. Tudom, hogy ez hülyeség —

– Nem hülyeség. Nekem is hiányzik.

– Lehet, hogy nézhetnénk egy másik kutyát…

– Otthon megbeszélhetjük. Mindent megbeszélhetünk.

Ezt komolyan is gondolom. Nincs többé terelés, csak mert bonyolult a dolog. Túljutunk rajta. Túl fogunk jutni rajta.

Tessa letöröl egy könnycseppet az arcáról aztán felhúzza a térdeit és átkarolja őket a melle előtt. – Rendben.

– Igen?

A műszerfalat nézve bólint. – Igen. Menjünk haza.

 

 

Bebaktatok Tessa után a házba és bezárom az ajtót magam mögött.

– Le akarok zuhanyozni. – mondja, kibújik a szandáljából és a kanapé mellé rúgja őket. – Mindenhol ez a kórház szag van rajtam. Undorító.

– Akarod, hogy veled menjek?

Hátrafordul, habozik, olyan bizonytalannak tűnik.

– Kaphatok pár percet előbb? Én… egy kicsit vérzek….

Megfeszülnek az izmok a vállamban. – Ez normális?

– Azt mondták, hogy néhány napig lehetnek pettyek. Nem sok vagy ilyesmi.

A vér nem zavar, de Tessa most magában akar lenni egy kicsit. És habár gondoskodni akarok róla, adhatok neki néhány percet.

Bármit megadnék neki.

– Akarsz inni valamit? – Állammal a konyha felé bökök, ahogy közelebb lépek mögé. – Hozhatok egy sört.

Halványan elmosolyodik. – Egy sör jólesne. Köszi.

A tarkójára teszem a kezem és megpuszilom a homlokát. – Felhozom.

Tessa felém hajol, megszorítja a csuklómat aztán hátralép és elindul felfelé a lépcsőn.

Megdörzsölöm az arcomat, ahogy belépek a konyhába.

Feszült vagyok és ennek csak egy részének van köze ahhoz, amiről beszélgettünk. Nem tudom kiverni a fejemből a síró Tessa képét.

Nem sokszor feldúlt. Könnyen kiborul, de nem érzelmes típus. Soha nem volt az. Bár mostanában, az elmúlt évben, mióta megpróbál teherbe esni, többet sírt, mint ahányszor az elmúlt négy évben láttam, amióta ismerjük egymást. És amikor látom, hogy ez megtörténik, sokkal tovább bennem ragad, miután a könnyek már el is apadtak. Nem tudom lerázni.

Lehet, hogy ez jó dolog. Nem akarok soha hozzászokni, hogy a feleségem sír. Az nagyon felbaszna.

Megnyílik felettem a zuhany. Víz folyik át a csöveken a falban, amik ettől recsegnek.

Kiveszek két üveget a hűtőből és eldobom a kupakokat, aztán a pultnak dőlök, a söröm nagy részét kihörpintem, hagyok Tessának időt, ahogy kérte, mielőtt felmegyek.

Pont akkor kiabál nekem, mikor belépek a hálószobába.

– Itt vagyok – szólok és bemegyek a fürdőbe. Leteszem az üvegeket a pultra és elkezdek levetkőzni. Mikor a függöny kinyílik mögöttem, tekintetemet a párás tükörre emelem és figyelem, ahogy Tessa kikukucskál a nyíláson.

– Jól vagy? – kérdezem.

Bólint. Víz folyik le az arcán. – És te?

– Jól vagyok, ha te is.

Halványan elmosolyodik.

Leveszem a ruháimat és a bakancsomat, egy halomban hagyom a padlón és odasétálok a zuhanyzóhoz. Tessa hátrébb lép, jobban széthúzom a függönyt és belépek, hogy csatlakozzam hozzá.

Tusfürdője illata betölti a levegőt. Virág és édes illat.

– Végeztem. Akarod a vizet? – Elfordítja a vállait és benedvesíti a testét elöl.

Miatta vagyok itt. Nem igazán van szükségem zuhanyzásra. Reggel már zuhanyoztam és nem voltam ma edzeni, de amikor Tessa átöleli a derekamat, hagyom, hogy ő vezessen és helyet cserélek vele.

A vízsugár alatt felfordítom a fejem és becsukom a szemem, amikor a meleg kezek még mindig fogják a derekamat, majd lenézek, kezemet nekitámasztom a falnak, hagyom, hogy a víz lefolyjon a vállamon és a hátamon.

– Kemény vagy már? – Csúszós fogását már a hasizmom körül érzem, ujvégei pedig lefelé vándorolnak.

Elkapom a csuklóját, mielőtt a keze körém fonódna. – Mit csinálsz? – fordulok meg.

Az erekciómra bámul. – Zuhanyszexet akarok. Nyilván…

– Feldúlt voltál. Beszélnünk kellene róla.

– De most nem vagyok feldúlt ugye? – Tessa felemeli a tekintetét és megpróbálja kiszabadítani a kezeit, és tudom, hogy abban a pillanatban megragadná a farkam, amint elengedem, úgyhogy nem teszem. – Dugjunk. Gyerünk – sürget.

– Nem vagy érzékeny? – Rájövök, hogy meg sem kérdeztem, hogy a mai kezelés során nem voltak-e fájdalmai. Már rég meg kellett volna kérdeznem. – Fájt? Amikor… bármit is csináltak? Fájt, igaz?

– Kicsit görcsöltem – megvonja a vállát. – Kényelmetlen volt, de már nem. Jól vagyok. Engedj el, hadd érintselek meg.

Hirtelen lerántja a kezeit, nedves bőre átcsúszik az ujjaimon. Aztán két kézzel simogatja a farkamat.

– Hm. Te is akarod…

– Tessa – nyögök fel. Basszus. Nem most. Kezembe veszem az arcát és a homlokomat az övére nyomom. – Nem akarok dugni.

– Hazug.

– Állj. Komolyan mondom. – Újra megragadom a csuklóit és elhúzom magamtól.

Fájdalom fut át az arcán, összehúzza a szemöldökeit és lebiggyeszti a száját. Arca vörös az elutasítástól.

– Jó. Mindegy. – Megint kibújik a szorításomból és elfordul, a függöny felé nyúl. Elkapom őt, mielőtt még kilépne a zuhanyzóból. Egyik kezem a derekán, a másikkal elfordítom a fejét, hogy rámnézzen.

– Mi a franc? – sziszegem összeszorított fogakkal. – Nem akarok fájdalmat okozni.

– Nem is fogsz! Ha fájna, akkor szólnék, hogy állj meg. Csak dugni akarok most, Luke. Rendben? És te is. Még mindig kőkemény vagy. Érzem. – Felemeli a lábát és combját a farkamnak dörzsöli. – Látod?

– Két másodperce még a farkamat verted. Persze, hogy kemény vagyok. Még ha nem érintettél is volna meg, akkor is kemény lennék. Meztelen vagy.

– Akkor dugj meg. Szükségem van rá.

– Szükséged van rá? – ismétlem és lehajolok, hogy az arcunk közel legyen egymáshoz.

Tessa gyorsan bólint. Vízcseppek folynak le az arcán. – Igen. Szükségem van rá. – mondja recsegő hangon. – Jó vagyok ebben… tudod, hogy az vagyok. Jobban csinálom, mint bárki más. – Újabb csepp hagyja el a szempilláit és rájövök, most, hogy közelebbről tanulmányozom őt és hallom a hangjában a törést, hogy ez nem a zuhany cseppje. Ezek könnyek.

Pislogok, hátrálok egy kicsit. – Bébi.

– Kérlek. – Lábujjhegyre emelkedik és a számba könyörög. – Kérlek, Luke. Nagyszerű vagyok ebben, ugye?

– Basszus, igen. – Végigcsókolom a száját.

– Megállítalak, ha fáj, megígérem.

Ez olyan elcseszett, tudom, hogy az. De valami azt súgja, összetörné Tessát, ha nem csináljuk most rögtön. Érzem, hogy közel van a széthulláshoz. És hogy a faszba hagyhatnám azt, ha van valami, amivel megállíthatom?

Tenyerembe fogom a fenekét és felemelem őt, puha testét a zuhanyzó falának nyomom. Lábaival körbefogja a derekamat. Egyik kezemmel felállítom magam a testünk között és ahogy a csiklóját izgatom, az első centit becsúsztatom.

– Jól vagy?

– Igen – zihálja, és a kezébe fogja az arcomat. Megcsókol. – Mondd, hogy jó érzés.

Lassan mozdulok befelé. – Olyan jó érzés… basszus, de jó szűk a puncid.

– Mondd, hogy szereted ezt…

– Szeretem ezt. – Megharapom az állát és az arcára nyomom nyitott számat. – Imádlak dugni. Mindig akarom. Olyan nedves vagy… kurvára dögös, bébi. Olyan gyorsan kemény leszek tőled. – Megfogom a combjait, szélesebbre terpesztem és mozgatom a csípőmet őt a falnak tolva. – Jó?

– Jó. – Becsukja a szemét és hátrahajtja a fejét.

Vizes testünk csattanása betölti a levegőt és visszhangzik a falakon.

– Istenem, Luke, azt akarom, hogy elélvezz.

– Közel vagyok – morgok. – Mindig közel… Abban a pillanatban robbanni akarok, ahogy megérezlek.

– Akkor csináld. Élvezz belém.

– Gyere a farkamra.

– Mindjárt. – A lábai remegnek körülöttem, amikor a körme a nyakamba váj. – Mindjárt, olyan közel vagyok…

Becsúsztatja a kezét közénk és a csiklójával játszik, míg én dugom őt, de nem bírom nézni. A punciját és ahogy izgatja magát, képtelen vagyok nézni. Az arcán tartom a tekintetemet, küzdök a kielégülés ellen, míg nem kezd el nyögni és olyan erővel szorítja meg a farkam, hogy levegő után kapkodok.

– Ó, Istenem, Luke…

– Elélvezek – nyögök fel, megragadom az arcát és lecsapok a szájára. Belé élvezek. – Istenem… basszus, Tessa. Ez annyira jó.

Keményen megcsókol még egyszer, aztán a nyakamba temeti az arcát és hozzám tapad. Válaszol csak nyöszörög. Aztán újra szorosabban fonja körém a karjait. Remegni kezd, mintha fázna.

Hátrahajolok és látom, hogy sír.

– Bassza meg, fájdalmat okoztam? – kérdezem, kezemet az arcára csúsztatva. Lassan kihúzódom, a farkam beszorul közénk. – Annyira sajnálom. Bassza meg. Sajnálom…

Tessa megrázza a fejét. – Nem fáj. Nem okoztál fájdalmat.

Hüvelykujjammal letörlöm a könnyeit aztán lábra állítom. – Menjünk ki a zuhanyzóból. – Elhúzom a függönyt, miután elzárom a csapot és kilépek, felkapok egy törölközőt és odaadom neki. Egy másikat a derekamra csavarok.

– Gondoltál már rá valaha, mi lett volna, ha mi nem jövünk össze? – kérdezi. – Hány gyereked lehetne mostanra már?

Lenézek rá. – Mi van?

– Úgy értem, ha valaki másnál kötsz ki.

– Ezt nem csinálom – Megfogom a sörömet és elindulok kifele a fürdőszobából.

– Luke!

Leteszem az üres üveget a komódra. Lerántom a törölközőt és az ágyra dobom, felhúzok egy baseball sortot, amikor Tessa belép a hálóba.

– Mi a faszért mondasz ilyeneket nekem? – morgok és megállok előtte egy kis távolságot tartva. – Mi lenne, ha én mondanék ilyesmit neked? Hány gyereked lehetne már mostanra? Ugye kurva jól esik?

Pislog, a szája hangtalanul mozog.

– Hogy lehetnének gyerekeim? Én vagyok a probléma…

– Ki mondta neked, hogy te vagy a probléma?

– Csak tudom, hogy én vagyok.

– Nem, nem tudod. Kurvára nem tudod. A mai teszt is bebizonyította, hogy nincs veled semmi baj. Úgyhogy velem lehet – erre már gondoltál?

– Nem veled van. A spermád rendben van.

– Igen, ahogy a csöveid is. Neked mindened kurvára rendben van. És még mindig azt mondod, hogy valami nincs rendben velünk, ugye? Hát, tudod mit, akkor ötven-ötven százalék az esélye, hogy én vagyok. – A mellkasomat ütögetem. – Mi van, ha én vagyok a probléma? És soha nem lehetsz terhes, miattam…

Megigazítja magán a törölközőt, a mellei felett rögzíti. – Ne haragudj – mondja, egy kis ideig lefelé néz, mielőtt újra találkozik a tekintetünk. Pocsékul néz ki. – Nem tudom, miért kérdeztem… Csak frusztrált vagyok és tényleg kiakadtam a mai nap miatt. Nagyon sajnálom. – Szipog és gyorsan megtörli az arcát.

– Jól meg kellene lennünk csak ketten is, mert lehet, hogy csak mi ketten leszünk, Tessa, örökre. És én már milliószor mondtam neked – nekem az is kurvára megfelel.

– Tudom…Én is jól meglennék vele, de azért néha szomorú lennék. – megremeg a hangja. – Mert tudom, hogy ez olyasmi, amit akarnál, de miattam lemondanál róla.

– Miattunk adnám fel. Ne tegyél úgy, mintha csak te lennél… nem csak te mész keresztül ezen. Tudod, ugye?

– Soha nem mondtam, hogy csak én vagyok. – Tart egy levegővételnyi szünetet. – De úgy értem, igen, néha ilyen érzés. Egy kicsit több mindenen kell keresztülmennem, mint neked.

– Na, itt is vagyunk. – Megrázom a fejem.

– Mi az? – Megkeményedik a tekintete. – Igen. Mit kellett eddig tenned, Luke? Beleverni egy pohárba? Mekkora teher.

Kitágulnak az orrlyukaim.

– Nem emlékszem, hogy orgazmusom lett volna a három ultrahang alatt, mikor belém dugták azt az óriási pálcát vagy ma sem, amikor szét voltam terpesztve, miközben valaki bennem turkált. Nem gerjedek be a vérvételtől vagy amikor nyelem azokat a ló nagyságú pirulákat, mint kacsa a nokedlit, hogy peteérésem legyen. Minden, amin át kellett mennem, kellemetlen volt. Némelyik fájt is. Némelyiktől sírva fakadtam, mint ma is. És te még csak ott sem voltál mellettem…  – Összeszorítja a szemeit. Rácsap a combjára. – Bassza meg! Nem haragszom rád, mert nem voltál ma ott, nem így értettem.

– Biztos vagy benne?

Tessa rám bámul. – Ne. Soha nem volt problémám a munkáddal.

– De azt kívánod, bárcsak ott lettem volna. – fonom karba a kezemet.

– Naná. Szívás volt egyedül hallani ezt a hírt.

– Ez jó hír. – Lágyan figyelem az arckifejezését. – Tudom, hogy te nem örülsz neki, de én kurvára.

– Szükségem lett volna valamire, amit rendbe lehet hozni. Valami, amire dühös lehetek.

– Én. Legyél mérges rám.

Tessa lassan megrázza a fejét.

– Nem fogom hagyni, hogy ez közénk álljon – mondom neki, most már hangosabban. – Előbb fogom megállítani.

– Az mit jelent?

– Ez – ez az egész küzdelem, amin keresztülmegyünk, ettől a szarságtól amennyit stresszelünk…főleg te. Kurvára kikészít téged, bébi.

– Tudom kezelni, Luke.

– Igen?

– Igen.

– Rendben. Soha nem fog megtörténni.

Elkerekednek a szemei.

– Soha nem lesz gyerekünk – folytatom. – Soha nem lesz másik kutyánk vagy bármilyen más háziállatunk. Csak te meg én… ebben a kibaszott nagy házban, ketten egyedül. Örökké.

Mintha valaki felkapcsolt volna egy villanyt, Tessa azonnal szétesik.

Kezével eltakarja a száját és hatalmas krokodilkönnyek folynak le az arcán.

– Igen, tudod kezelni – motyogom felé lépve. A karjaimba húzom.

– Ne haragudj – sír és belém kapaszkodik. Arcát a mellkasomba temeti. – Szeretlek. Annyira nagyon szeretlek… Soha nem tudnék mással lenni. Nem is akarok.

– Én sem.

– Soha nem fogom hagyni, hogy ez közénk álljon, Luke. Szeretlek. – Felemeli a fejét és megcsókol.  Könnyeitől nedves lesz a szám. – Szeretlek – suttogja. – Te vagy az egyetlen dolog, ami számít nekem. Nem akarom továbbcsinálni, ha ezzel esély nyílhat arra, hogy szétválasszon minket. Én is abbahagyom.

– Nem fogjuk hagyni, hogy szétválasszon minket.

Újra csókolózunk.

A nyelvét simogatom az enyémmel, majd visszahúzódom és beszívom az ajkát. Tessa közénk erőszakolja a kezét és kioldja a törölközőjét. A lábunk mellett csattan a földön.

– Luke – zihál, háta ívbe hajlik, amikor megfogom a fenekét.

– Bébi, ha fáj…

– Nem fog. Csináld.

Felemel őt, lábait a derekam köré fonja. Elcipelem az ágyig.

Most lassabb vagyok, mint a zuhany alatt és nem hunyom le a szemem egy pillanatra sem. Figyelem, ahogy Tessa mozog alattam, ő is figyel engem, a szánk nyitva és lélegzet visszafojtott nyögések hallatszanak közöttünk. Egyetlen szót sem szólok, mégis annyi mindent elmondok azzal, ahogy ránézek. Az érintésemmel, amivel gyengéden végigsimítok a testén.

Nem úgy markolom, mintha kétségbeesett lennék, de kétségbeesetten szeretem őt. Ez az egyetlen mód, amit ismerek, hogyan szeressem.

Lenyalom a könnyeket az arcáról. Kezeit a feje fölött tartom, ujjai az enyémbe kulcsolódnak, és a jegygyűrűm tompa élét a kezembe nyomja. Másodpercekkel őutána élvezek el, ezt a pillanatot várom, hogy elmondjam neki. – Nem foglak újra elveszíteni. Szeretlek.

Felpillant rám, követi a szám vonalát.

– Talán tarthatnánk egy kis szünetet ezzel a baba dologgal és várhatnánk néhány hónapot. Hogy lecsillapodjanak a dolgok egy kicsit.

– Okos dolog lenne. Kurvára el voltunk foglalva ezzel a szarsággal.

Megrándul a szája széle.

– Hát, ez fontos szarság, de nagy teher volt rajtunk.

– Nem tudok ezzel vitatkozni.

– A következő menzeszem után kellene elkezdenem azokat a tablettákat. Várhatunk velük… Így akkor nem kell vérvételre járnom és mérnem a hőmérsékletemet minden nap.

– Rendben van így?

Tessa bólint és átöleli a nyakamat.

– Itt vagy nekem te. Naná, hogy rendben van.

Veszek egy mély levegőt.

– És ha mindig csak én leszek itt neked? Akkor is jól leszel?

– Olyan kibaszott boldog leszek, megígérem.

Semmi habozás. Semmi.

Basszus, én annyira szerelmes vagyok ebbe a nőbe.

Lehajolok és megcsókolom.

– Mondtam neked, hogy küzdeni fogunk aztán jön a megegyezés.

Belemosolyog a számba.

– Küzdeni. Dugni. Aztán a megegyezés.

– Meg vagyok rökönyödve, hogy elfelejtettem a dugni részt.

– Én is. Jól vagy?

Együtt nevetünk.

– Szeretlek – mondja.

Elfordítom a fejem és megcsókolom a tenyerét.

– Akarsz beszélni arról, hogy legyen-e másik kutyánk? Mert nekem nincs szükségem rá. Hiányzik Max, és tudom, hogy neked is, de nem akarok úgy érezni, hogy helyettesítjük őt, tudod? – Figyelem, ahogy ellágyul a mosolya. Bólint, egyetért velem.

– Attól még király lenne, ha egyet megmentenénk – teszem hozzá.

– Olyan sok van, akikkel rosszul bántak vagy akiket elhagytak. Ez szomorúvá tesz.

– Megnézhetjük. Ha nem érezzük helyesnek, nem kell megtennünk. Semmi sietség.

– És ha ez nem helyes és csak mi ketten leszünk ebben a nagy házban, akkor is jól leszünk.

– Igen. – Lejjebb hajolok, megcsókolom és bassza meg, kurva jó érzés megtenni. És jó tudni, mi együtt leszünk, bármi is fog történni. Tudni, hogy velem van… és mindig is velem lesz.

Nincs ennél jobb érzés.

7.fejezet

 

TESSA

 

Fordította: MANDY

 

Két héttel később

 

– Rendben. Jóllaktunk, pelust cseréltünk és készen állunk egy kis ölelkezésre – jelenti be Beth a lépcsőn lefelé jövet a kis Laylával a kezében. – És ébren is van. Úgy érzem, akárhányszor beugrasz, mindig szundikáláson kapod.

Rámosolygok Reed és Beth kislányára, amikor az anyukája válla fölött rám kukucskál.

– Végre én is megpillanthatom azokat a szép kék szemeket, amikről már mindenki mesélt nekem. – Kinyújtom a karjaimat, ahogy Beth manőverezik a nappali kanapéja körül. – Uram Atyám, túl cuki, hogy Reed rokona legyen.

Beth mosolyogva átadja.

– Pont úgy néz ki, mint ő.

– Igen, tényleg. – Leülök a kanapéra és úgy egyensúlyozok Laylával, hogy az ölemben ül és a lábait a hasamnak nyomja.

Világosszőke haja már most göndörödik egy kicsit. Ugyanolyan árnyalatú, mint Reed-é, és nagyon jól megy a fehér bőréhez, ami úgy tűnik, az egyetlen dolog, amit Beth-től örökölt. Az apukájától vannak a halványkék szemei és a vékony, kifejező ajkai.

Layla rámnevet, a szája egyik fele felkunkorodik, mintha valami nagy, szaftos titkot rejtegetne.

Ez Reed Tennyson mosolya. Hűha.

Ránézek Beth-re, aki a kanapé másik felére ült le.

Hollófekete haja a feje tetejére van felkötve és nagy barna szemei rátapadnak Laylára, figyelve minden mozdulatát.

– Tudom, hogy hét órát vajúdtál a szülésnél, de a bőrszínét leszámítva nulla igényt tarthatsz erre a gyerekre, Beth.

Rám emeli a tekintetét és halkan felnevet.

– Nekem megfelel – mondja.

– Olyan aprócska.

– Ma négy hónapos.

– Négy? – Újra Laylára irányítom a figyelmemet, miután Beth bólint. – Négy hónapos vagy és még mindig ilyen kis picike? Szerintem Beau baba nagyobb, mint te.

– Ó, Istenem, ugye? Olyan nagy baba.

Beau Kelly.  A legfiatalabb unokaöcsém úgy döntött, hogy kilenc nappal a tervezett idő előtt megkezdi rosszfiúi uralmát, meglepve mindannyiunkat az éjszaka közepén.

– Már most saját szabályokat hoz és szétstresszeli a szüleit. Istenem, imádom.

– És te, hogy vagy? – kérdezi Beth és a tekintete gyengéd, rokonszenves, megértő, mikor rápillantok.

Nincsenek titkok a baráti körünkben. Mindenki ismeri a másik küzdelmeit a csapatban. És mostanában az én harcom a beszédtéma.

– Jól – válaszolok. – Jobban.

– Hogy érted?

– Már nem vagyok olyan feszült, mint eddig, és nem aggódok minden kis apróság miatt. Észre sem vettem, hogy ezt teszem.

Azt tudtam, hogy stresszes voltam az egész terhességi dolog miatt, de fogalmam sem volt, hogy mennyire hagytam felbaszni magam, míg Luke és én úgy nem döntöttünk, hogy tartunk egy kis szünetet.

Ekkor vált világossá – a megszállottja lettem mindennek.

Hogy mit csináltam, hogyan csináltam, mit ettem… túl sok tejterméket fogyasztok? Gluténmentesen kéne étkeznem? Nem eszek elég glutént? Bassza meg. Olyan dolgok, amiknek valószínűleg nulla hatása van arra, hogy teherbe essek, de nem számított, állandóan ezen járt az agyam.

Eleget edzek? Túl sokat edzek? Eleget alszok éjszakánként? Túl meleg vízben zuhanyozom? Mi van, ha elégetem a petefészkeimet vele? Csökkentsem a koffein bevitelemet? Eleget szexelünk? Túl sokat? Pont megfelelőt? Csak misszionárius pózban kéne csinálnunk? Van jobb napszak a fogantatáshoz?

Túl.Stresszeltem.Mindent. Kicsúszott az irányítás a kezeim közül.

Hát, most már nem. Óriási erőfeszítéseket teszek, hogy most már nyugodt maradjak ezzel kapcsolatban, és bár még mindig, mindennap gondolok a teherbeesésre, és annyira, de annyira akarok egy babát, de úgy érzem, most tényleg tarthatok egy kis szünetet anélkül, hogy aggódjak azon, mit csinálok rosszul.

– Kellett ez a szünet. – Mondom neki. – A jó hírek már nem is voltak jó hírek. Nem tudtam kiszellőztetni a fejemet és lenyugodni egy rohadt másodpercre. Plusz állandóan belekötöttem Luke-ba. Olyan közel voltam ahhoz, hogy azt javasoljam neki, hagyjon el és keressen egy olyan feleséget, aki nincs összetörve.

– Tessa. – Beth komoran néz rám. Nem hiszem, hogy nézett-e rám valaha ilyen szomorúan.

– De már nem gondolom így. Ez csak attól a hangulattól volt, amiben voltam.

– Borzasztó ilyet gondolni… Utálom, hogy így éreztél.

Megvonom a vállam.

– A stressz szívás. Mit mondhatnék? – Mikor Layla egy édes kis gügyögő hangot ad ki, rámosolyogok. – És legyünk reálisak – soha nem tudnék hátradőlni és nézni, hogy Luke Evans valaki mással van. Láttad őt, igaz? Négy hónapos vagy, de érted. Tudod, miről beszélek.

Layla újra elmosolyodik azzal a ravasz fél-mosollyal.

Érti.

Telefon csörög a háttérben, s ez talpra állítja Beth-t.

– Nektek is össze fog jönni – mondja. – Így vagy úgy. Tudom, hogy így lesz. Érzem.

Figyelem, ahogy Beth kiporoszkál a nappaliból és eltűnik a konyhában. Elfordítom a fejem és Laylára irányítom újra a figyelmemet, lecsúsztatom a lábamon, hogy közelebb legyen hozzám.

– Az anyukád igazán csodálatos. Valahogy szeretem őt. És… ne mondj neki semmit, mert Isten a tudója, így is elég önelégült, de azért apukád is igazán rendben van.

Layla a számat ütögeti az apró kis kezével, érzi, hogy mozognak az ajkaim, mikor elmondom neki. – Te egy szerencsés kislány vagy, hogy ilyen szüleid vannak. És ők is nagyon szerencsések, hogy te vagy nekik. Tudtad ezt, te csini kis tökmag?

Megrágcsálom az ujjait, míg kuncogni nem kezd.

Beth visszajön a telefonálás után és beszélgetünk Layláról, az életről, Riley és CJ közelgő esküvőjéről, hogy Beth mikor gondol visszatérni a munkájához (talán egy hónap múlva,de nem sietős). Amikor Layla a mellemnek dől, arcát a pólómhoz dörzsöli és elkezd nyűgösködni igazából a semmiért, átadom őt Beth-nek, hogy letegye aludni. Aztán elköszönökmindkettejüktől.

Ahogy kilépek, Reed kocsija hajt be a feljáróra.

A kocsim mellé parkol, és munkásruhában kiugrik abból a magas szörnyből. Farmerja poros az építkezéstől és Tennyson Építkezés feliratú pólót visel.

– Szia – üdvözlöm őt, ahogy lesétálok. – Ez  nem korai kicsit neked? Épphogy három óra van.

– Igen, de befejeztem, ami mára volt tervezve. – Mondja és kisimítja a haját napbarnított arcából. Állával a ház felé bök. – Meglátogattad Laylát?

Bólintok.

– Beth épp most tette le szundikálni.

– A francba – motyogja. – Azt hittem, játszhatok még vele.

Rámosolygok.

A férfi, aki Ruxtonban, Alabamában szokott aludni és még a kapcsolat szót is nagy ívben kerülte, kivételes könnyedséggel illeszkedett bele a férj és apaszerepébe.

– Indulok – szólok neki. – Még be kell ugranom a kórházba, mielőtt bevásárolok.

– A munkával kapcsolatos szarságot adod be vagy ez a babával kapcsolatos?

– Munkával kapcsolatos szarság. Mondtam, hogy azzal kapcsolatban most szünetet tartunk.

– Várj.

Megállok, amikor elérem Reed kocsijának az elejét és visszapillantok rá. – Mi az?

– Jól vagy? – figyelmesen néz, ahogy közelebb lép.

Reed olyan nekem, mintha a bátyám lenne. Sokat viccelődünk és a beszélgetéseink soha nem komolyak, de mindig ott vagyunk egymásnak.

Mia mellett ő a legrégebbi barátom.

Bólintok.

– Jól vagyok.

Reed megáll, amikor mellém ér, azok a kristálykék szemek végigpásztázzák az arcomat, mintha keresnének valamit.

– Mióta is vagyunk legjobb barátok? – kérdezi.

– Kurvára túl rég óta – gúnyolódom.

Megrándul a szája. Lehajol, még erősebben néz, míg a mellénél fogva hátra nem tolom őt. Aztán ugyanazzal a mosollyal vigyorog rám, amit az elmúlt órában a lányán láttam. – Igen, jól vagy – vonja le a következtetést.

– Köszi. Nem csak úgy mondtam. – könyökölöm oldalba.

Megszorítja a fejemet és összekócolja a hajamat, mire én a pólóján keresztül megcsavarom a mellbimbóját.

– Baszd meg! Jól van! – grimaszolva dörzsölgeti a mellét.

Hátrahajtott fejjel nevetek.

Istenem, imádom ezt az idiótát.

Együtt megkerüljük a kocsit és szétválunk, ahogy átérünk.

Utánakiabálok, mikor már a majdnem a teraszhoz ér.

– Hé! Cuki gyerekeket csinálsz, Reed. Ki gondolta volna?

– Van tükröm, én gondoltam volna. – A válla fölött vigyorog. – És most megyek és csinálok még párat.

Öklendezést imitálok.

Reed hangos nevetése követi őt be a házba.

 

 

Két percembe telik, hogy bedobjam az orvoshoz az átirataimat, amiken dolgozom.

Nem beszélek senkivel. A legtöbb, amit teszek, hogy integetek azoknak az arcoknak, akiket hetente egyszer látok, mikor beugrom a Szent József Kórházba. És mivel Dr. Willis általában a betegeivel van elfoglalva, a paksamétát az asztalán hagyom. Még csak nem is beszélünk egymással.

Ami nekem megfelel. Eleget hallom tompa hangját a fülemben. Nincs szükségem személyes találkozásra vele. Jól vagyok.

Miközben a lifttel megyek lefelé a kórház előcsarnokába, a telefonomon lévő képre mosolygok – egy közeli felvétel Beau-ról, amit épp most küldött Mia.

Alszik a képen, belebújva egy takaróba, mint egy imádnivaló kis burrito, csak a kis feje látszik ki. Sötétbarna hajával és telt ajkaival Beau tökéletes kombinációja Bennek és Miának. Még a jellegzetes Kelly gödröcskék is látszanak a pofiján, amikor egy bizonyos arcot vág.

Már most imádom.

 

     Adj egy puszit a nevemben a kis ördögfiókának!

 

Elküldöm az üzenetet és kilépek a liftből, mikor kinyílik az ajtaja.

Már majdnem az előcsarnok kijáratához érek, amikor a kávé illatára elfordítom a fejem és lelassítom a lépteim. Az új felirat vonzza a tekintetemet, ami az Epres Jegeskávét, mint “Tökéletes nyári ital”-t hirdeti.

Hm. Ezt majd én eldöntöm.

Ahelyett, hogy kisétálnék az ajtón, jobbra kanyarodom és a kórházi köpenyes nők csoportja mögé beállok a sorba. Míg várakozok, megcsodálom Beau képeit Mia üzeneteiben. Az egyiken csak ő van, egy másikon Nolan és Chase közel hajolnak hozzá és óvatosan figyelik, van egy szelfi is Miáról, az arca Beau arca mellett van és egy édes, alvós fotó, amin Ben ringatja legfiatalabb kisfiát.

Olyan kibaszottul cuki.

Amikor a sor valamicskét halad, felpillantok a telefonomból és előbbre lépek, a csoporttal maradva. Mielőtt a tekintetem visszatérne a képernyőre, végigfuttatom a kávézó melletti kis ülőhelyen. Kis, kerek asztalok állnak itt, két-két kihúzott székkel. Legtöbbje foglalt.

Az egyik asztalnál egyedül ül az a terhes lány, akivel együtt voltam a liftben annál a kínos esetnél. A telefonján a kijelzőt pörgeti és egy muffint piszkál, és még mielőtt esélyem lenne elkapnom róla a tekintetemet, felemeli a fejét és felismer.

Egymásra mosolygunk olyan “másodszor futok össze egy idegennel” módon. Kedves és barátságos. Aztán a lány elkapja a tekintetét, sietősen kutat a táskájában és talpra ugrik.

Felém sétál vele, keze kinyújtva és pár bankjegyet szorongat.

Megrázom a fejem és a keze felé integetek.

– Vissza akartam fizetni neked a múltkorit – magyarázza mellém lépve. Fiatalos és kerek az arca, kissé kipirult a sietős sétától.

– Nem szükséges. Semmiség volt.

– Nem szeretek tartozni senkinek. – Velem mozdul a sorban, a süteményes kirakat felé mutat, amikor a pulthoz lépünk. – Legalább vehetek neked egy muffint? Elég jók.

Nem szándékoztam mást venni egy italon kívül, de melyik idióta utasítana vissza egy ingyen kaját?

– Jó. Persze.

Rám mosolyog, szinte megkönnyebbültnek látszik.

– Remek.

Rendelek egy Epres Jegeskávét és egy áfonyás muffint, és megköszönöm a pultos nőnek, amikor átnyújtja a süteményes csomagot.

– Örülök, hogy kvittek vagyunk – mondja a fiatal lány visszapillantva az asztalára. – Ha akarod...ööö…leülhetsz hozzám. – A szemembe néz. – Úgy értem, ha tervezted, hogy leülsz. Szívesen megosztom az asztalomat.

Körbenézek a kis helyiségben.

Most már minden második asztal foglalt, és bár a kocsimban terveztem megenni a muffint, igazából nem sietek. Van időm megenni, mielőtt boltba megyek.

A tekintetem visszatér a lányhoz.

Engem figyel, várja a válaszomat. Azon tűnődöm, hogy társaságra vágyik-e és azt kívánja, bárcsak lenne valaki. Egyedül van… Talán ezért ajánlotta fel és nem várta meg, hogy én kérdezzem meg, nem bánná-e, ha leülnék hozzá.

Egy kis darab muffint a számba dobok. Az áfonya szétrobban a nyelvemen.

– Rendben. Hozom az italomat és jövök.

– Király. – Újra mosolyog, hátralép, megpördül és visszamegy az asztalához.

Nem sokkal később csatlakozom hozzá.

– Bri vagyok – mondja, ahogy leülök vele szemben.

– Tessa. Köszi még egyszer is a muffint.

– Nincs mit. – Újra beleharap az övébe. – Itt dolgozol?

– Nem, csak heti egyszer ugrok be. Az egyik orvosnak dolgozom.

– Ó. Mit csinálsz?

– Átíró vagyok.

Az orrát ráncolja. Újabb falat muffint dob a szájába.

– Az mi? Nem tudom, mit jelent…

– Gyakorlatilag meghallgatom a hangfelvételeit és legépelem őket, hogy elolvashassa.

– Nagyon unalmasnak hangzik.

Kicsit felnevetek.

– Igen, az, de jól fizet és otthonról dolgozhatok. Ez egy szép bónusz.

Bri megvonja a vállát és hátradől a székén.

– Gondolom, az király.

Iszok egy kortyot az italomból. Édes epres cukor tölti meg a számat. Ez mentálisan fájni fog. Hűha.

– Az én dokim az emeleten van. Én sokat vagyok itt. – Bri keze a hasára simul, ami most már sokkal észrevehetőbb, mint legutóbb, mikor láttam. A pólója feszül a hasán, eltorzítva a rajta lévő fakó mintát. – Minden héten jönnöm kell most már. Nagyon idegesítő.

– Mikorra vagy kiírva?

– A jövő hónapban. Tizedikén.

Rámosolygok.

– Már nemsokára túl leszel rajta. Ez olyan izgalmas.

– Igen. – A szemeit forgatja. – Alig várom, hogy ne legyek akkora, mint egy ház. Ez az egyetlen izgalmas rész benne. Minden más szívás lesz. Maga a szülés? Ú, nem, kösz. Úgy hallom, az a legrosszabb fájdalom. Igaz ez? Ezt mondja mindenki…

– Gondolom. Én nem tudom.

Bámul egy lélegzetvételnyi ideig aztán oldalra fordítja a fejét.

– Ó…igen, azt mondtad, hogy te tényleg terhes akarsz lenni. Hogy ölni tudnál azért, hogy így nézz ki. – A hasára mutat. – Nem te mondtad?

– De, én voltam.

– Régóta próbálkozol?

– Kicsivel több, mint egy éve…

– Ó, basszus. – Összerándul. – És még mindig nem vagy terhes? Nekem ez volt az első alkalom. – Mindentudó pillantást vet rám. – Tudod…, hogy megtettem. És nem gondoltam, hogy megtörténhet. Baleset volt. Te már biztos csináltad úgy… százezerszer már idáig. Talán többször is… És még mindig semmi? Az szívás.

Felszalad a szemöldököm. Letörök egy újabb darabot a muffinból és a számba tömöm. A tekintetem az asztalra szegezem, amíg rágok.

A kör bezárul. A karmát is beleértve. Én is ilyen utálatos voltam fiatalabb koromban? Valószínűleg.

Lehet, még mindig az vagyok… Hú.

Figyelj a szavaidra, Tessa. Vissza fognak térni hozzád és arcon csapnak.

Lenyelem a falatot egy nagy korty jegeskávéval.

– Bocs. – Bri magára vonja a tekintetem. Mosolya könyörögve bocsánatkérő. – Nyers voltam? Nagyon sajnálom, ha nyers voltam.

– Nem gond.

– Remélem, hamarosan terhes leszel. Mondjuk holnap…, vagy még ma! Remélem, még ma terhes leszel.

Halkan kuncogok.

– Köszi.

– Vagy tiéd lehetne az én babám…

Majdnem elharapom a nyelvemet. Jézus Mária.

– Mi?

Bri kuncog a reakcióm láttán.

– Vedd magadhoz az én babámat. Úgy értem, azt kéne. Tudod?

Bámulunk egymásra.

A legfurább érzés kavarog a zsigereimben. Mintha egy vírus terjedne…

Mi a fene? Ki mond ilyet valakinek?

Ez a beszélgetés épp most fordult át a kellemetlenből a kibaszott furcsába. Komolyan? Vedd magadhoz az én babámat? Milyen beteg vicc ez. Miért pont itt ülök?

Bri még mindig mosolyog rám és nem kényszeredett a mosolya. Legkevésbé sem, pedig most azt várnám el. Ez nem az a szánakozó, “Bocsi, félrebeszéltem. Csak vicceltem.”– féle mosoly. Őszintén vigyorog rám, mintha barátok lennénk és komolyan gondolta volna minden szavát, annakamiket nekem mondott. Aztán nyílik a szája, hogy mondjon még valamit és már majdnem félek meghallgatni.

Mi a franccal lehetne ezt még megfejelni? Azon van, hogy felajánlja a testét egy alkalomra? Hadd menjen el Luke-kal egy körre, mert nyilvánvalóan nekem nehezemre esik befogadni a spermáját?

Biztosan börtönbe fogok kerülni, ha csak bármi hasonlót is hallok a szájából. Még nincs tizennyolc éves sem. Talán majdnem annyi. Kurvára verjek pofán egy kiskorút? Az mennyi, húsz évtől életfogytiglan? És még adjuk hozzá, hogy veszélyeztetném a meg nem született gyerekét. A maximális büntetést kapnám. Biztosan.

Valószínűleg az lesz a legjobb, ha nem maradok itt megtudni, hogy még mi mondanivalója van nekem.

– Mennem kell. – Talpra állok, felkapom az italomat és a maradék muffint. Belegyűröm a süteményes zacskóba. – Jézus… És te neveztél engem furának? Ki mond ki ilyen faszságokat? Legyen szép életed. Vagy ne. Igazából kurvára leszarom.

A szája tátva marad, ahogy felpillant rám.

Beledobom a szemetet a kukába, aztán mindent beledobok, már nem akarok semmit és elrohanok az asztaltól.

– Várj! – Kiabálja a hátamnak. – Hé, várj egy percet!

Továbbra is rohanok, nem foglalkozok vele és kilépek a dupla ajtón, leengedem a szemüvegemet, hogy eltakarjam a szemeimet a júliusi nap fénye elől.

– Várj! Légyszi? Én nem tudok így futni…

A lábaim megdermednek a járdán. Tényleg?

Rendben. Talán nem tudja, hogy mennyire hihetetlenül helytelen volt ez. Nem is beszélve arról, hogy furcsa. Eléggé furcsa.

Ő még fiatal. Ez egy életre szóló lecke lehet neki. Talán a sokból az első.

Megpördülök és figyelem, ahogy kisétál.

Ki van fulladva, egyik kezével a táskája szíját tartja, a másikkal a pocakja alját fogja.

– Sajnálom – mondja azonnal, ahogy közelebb ér. – Csak várj, jó? Meg tudom magyarázni.

– Van erre magyarázat? Te tényleg komolyan mondtad nekem ezeket? – Karba fonom a kezemet és kitolom a csípőmet. – Ó, alig várom, hogy halljam..

Elkomorodik és megáll, mikor egy lépés távolságra vagyunk egymástól.

– Fura volt, hogy csak… így kiböktem, bocsánat. Tudom, hogy fura. De azért mondtam, mert nem tartom meg a babámat. Szóval, komolyan mondom, én továbbadom. Úgyhogy én csak… Nem tudom, azért mondtam, mert te akarsz egy gyereket és nekem van egy, amit technikailag neked adhatok. – Szuszog néhányat. – Tudod?

Pislogok a szemüvegem mögött.

– Nem, nem tudom. Mi a faszról beszélsz? Mi az, hogy technikailag nekem adod a gyerekedet?

– Örökbe fogom adni a gyereket – mutat Bri magára. – Azon vagyok, hogy kiválasszak egy rohadt családot, akinek odaadom, de még nem választottam. És te rendesnek tűntél, úgy két másodpercig. Azt hittem, talán te akarod, de felejtsd el, ha csak kiabálni tudsz velem. Felejtsd el, hogy mondtam bármit is, jó? – Megfordul és elsétál.

Mi a fasz?

Várj…

MI A FASZ?

– Hé! – Rohanok utána és megragadom a könyökét, hogy ne menjen tovább. – Várj, jó? Csak… várj egy pillanatot. Istenem.

– Mi az? – Húzza vissza a karját.

– Ne haragudj, nem akartam kiabálni veled, csak… – veszek egy mély lélegzetet és lenyugtatom magam. – Sajnálom, rendben?

Bri megigazítja a pántot a vállán.

– Jó, rendben. De akkor sem volt helyes.

– Tudom. De hidd el, semmi személyes. Ugyanígy reagáltam volna bárki másnak. Ha ismernél, tudnád, hogy egy szemétláda vagyok. – Megállok, mikor elkerekednek a szemei. – Amivel valószínűleg nem adom el magam, hogy engem válassz és nekem add a babádat, és nem is tudom elhinni, hogy erről beszélgetünk.

Rám bámul.

Ó, Istenem, ez tényleg megtörténik? Nem hiszem el, hogy ez most megtörténik.

– Komolyan mondod… te örökbe adod a babádat és mi is szóba jöhetnénk?

– Igen. Mármint, ha ti is akarjátok. – Megrándul a válla. – Egy ügynökséggel dolgozom és van egy anyagom párokról és családokról, akik örökbe akarnak fogadni és mindenki nagyszerűnek tűnik. Nehéz választani, ha senki nem tűnik ki. És hamarosan választanom kell. – Megdörzsöli a pocakját. – Mármint nagyon is hamarosan. Aztán összefutottam veled és te jónak tűntél. Tetszik, ahogy más emberekkel beszélsz, vicces. Plusz, megvetted nekem azt a muffint. Azt gondoltam, talán te örökbe fogadnád. Már olyan régóta próbálkozol és nyilvánvalóan tényleg akarsz egy gyereket…

– Mmi akarunk – Megköszörülöm a torkom, mert rekedt a hangom. – Ez… ez minden, amire vágyunk. – Égnek a szemeim a kitörni készülő könnyektől. Hála Istennek rajtam van a napszemüvegem. Nem akarok kétségbeesettnek tűnni, de Isten a tanúm, hogy az vagyok.

– Te és a férjed örökbe fogadnátok egy gyereket? – kérdezi.

– Beszéltünk már róla, igen. Persze.

– Össze kell hozzalak titeket az ügynökséggel, akivel dolgozom. Van ilyen átvizsgálás, amit csinálnak, látogatások meg papírmunka… és az pénzbe kerül. Nem őrült összeg, de ez nem ingyenes, tudod?

– Persze. Nekem is beszélnem kell a férjemmel. – Kuncogok és megrázom a fejem. – Neki nyilván fogalma sincs, hogy erről beszélgetünk… Még mindig nem hiszem el, hogy ez megtörténik. Olyan gyorsan ver a szívem, ez őrület. – Végigsimítok a szegycsontomon és veszek egy mély levegőt. – Hűha. Jól van. Hű…

Bri rám mosolyog.

– Nagyon akarsz egy babát, mi?

– Viccelsz? Kísértésbe estem, hogy ne tévesszelek szem elől, míg ki nem pottyantod ezt a gyereket, ami eszementnek tűnhet, és valószínűleg ez is egy olyan dolog, amit nem kellett volna elmondanom neked…

Már vagy jó két másodperce nevet, mire megengedem magamnak, hogy én is csatlakozzak hozzá.

– Ez őrület – mondom. – Ööö, akarsz számot cserélni? És valószínűleg találkoznod kéne a férjemmel is, mielőtt hivatalosan döntenél, igaz?

Vagy nem. Csak simán átírathatod a gyerekedet rám. Az csodálatos lenne.

Bri bólint, és előhalássza a telefonját.

– Igen, azt javasolják, hogy találkozzak mindenkivel, ha több személy adoptálja.

– Vagy talán átjönnél hozzánk vacsorára? – kérdezem. – Ma este? Vagy holnap… mi elég rugalmasak vagyunk. Amikor szabad vagy.

– Ma este nem tudok. De pénteken igen…

– A péntek oké. Akkor pénteken.

– Rendben. – Felemeli a telefonját. – Akkor gondolod…

– Igen. Persze. – Kihúzom a telefonomat a zsebemből és számot cserélünk. – Amúgy Tessa Evans vagyok, arra az esetre, ha a családnév számítana. A férjem pedig Luke. Luke Evans.

– Az Evans menő családnév.

– Igen, az.

Soha nem gondoltam erre eddig, de most átgondolom. A pokolba is, igen, az Evans menő családnév. Elég menő a babájának, az biztos.

Beledobja a telefonját a táskájába, megfogja a szíját és rám mosolyog.

– Rendben, nagyszerű. – Vigyorgok. Nem tudok csak mosolyogni. Ezen a ponton nem lehet már mást csinálni, csak mosolyogni. Majdnem meg akarom ölelni ezt a lányt. Igazából tényleg meg akarom, de eszemben sincs feszegetni a határokat.

Kaphatunk egy babát!

– Beszélni fogok vele és ha rendben van, amiben biztos vagyok (kérlek, kérlek, kérlek, legyen rendben) akkor megírom neked a címünket és péntek este találkozunk.

– Remek – Bri integetésre emeli a kezét és elfordul.

– Ö, szia! – kiáltom utána.

A válla felett még visszamosolyog rám, aztán eltűnik az épület körül.

– Ó, Istenem – suttogok, lenézve a képernyőmre.

Ez most tényleg megtörtént?

Pislogok, hogy kitisztuljon a látásom aztán remegő ujjakkal kikeresem Luke számát és a tárcsázásra nyomok, a telefont a fülemhez tartom.

– Szia bébi – válaszol a második csörgésre.

– Hol vagy most?

– A körletben. Most értem vissza.

– Rendben, ne mozdulj. Megyek hozzád.

– Miért? Mi történt?

Ragyogok, amikor könnyek folynak le az arcomon.

– Ezt nem fogod elhinni…