8.-9. Fejezet

 

8.fejezet

 

LUKE

 

Fordította: MANDY

 

Megállok a konyha bejáratánál és a vállamat a falnak támasztom, a szám sarka vigyorra húzódik, ahogy Tessát figyelem a tűzhelynél.

Két fazekat keverget egyszerre, ide-oda néz a kettő között, miközben néha megkockáztat egy-egy pillantást a serpenyőben pattogó csirkére. Mikor kinyitja a sütő ajtaját és ránéz a készülő lasagne-ra, kitör belőlem a nevetés.

Tessa becsukja az ajtót és rámpislog.

Vörös hajának néhány tincse belelóg a szemébe. Elhessenti a kezével.

– Mi az?

Karba fonom a kezemet.

– Még mindig csak az a lány jön át vacsorára, vagy meghívtál mindenkit, akit ismerünk? Mennyi kaját csinálsz?

Rögzíti a kócos kontyot a feje búbján.

– Nem akartam csak csirkét vagy valami más húst tálalni, ha esetleg vega vagy valami. Az milyen kurva udvariatlan lenne?

– Akkor csak csinálj lasagna-t. Miért csinálsz csirkét is?

– Lehet, hogy nem szereti a tésztát… – Tessa visszafordul a tűzhelyhez és folytatja a kevergetést. – Nem hiszem, hogy túlzásba viszem, úgyhogy légyszi ne mondd ezt.

Kiegyenesedek a falnál és odasétálok hozzá.

Vitatkozhatnék most vele, vagy megpróbálhatom meggyőzni Tessát, hogy meg kéne nyugodnia, de tudom, nem számítana, mit mondanék neki.

Megpróbáltam tegnap kiverni a fejéből, amikor a nagytakarítási mánia erőt vett rajta, mondtam neki, hogy ezt a lányt nem fogja érdekelni, hogy a kerítést kívülről le kéne mosni nagynyomású mosóval, vagy hogy az emeleti fürdőkád makulátlan tiszta-e. Tessa meg sem hallotta. Még soha nem láttam ennyire idegesnek valami miatt, ami sokat elárul, tekintve, hogy miken mentünk már keresztül. És megértem. Én is ideges vagyok. Nem fogom tudatni vele, de én is az vagyok. Két kibaszott napja aggódok emiatt, mióta Tessa bejött a körletembe és mesélt erről a lányról.

Alig hittem el. Egy részem még mindig alig hiszi el. Már az elejétől benne voltam abban, hogy örökbe fogadjunk egy gyereket, de nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan megtörténik.

Azt hittem, lesz egy kis időm felkészülni rá. Legalább kilenc hónap. De egy hónap múlva lehet egy babánk.

Egy hónap. Szent ég.

A rövid határidő ellenére abban a pillanatban akartam, ahogy felmerült ez a lehetőség. Akarom, hogy ez a lány minket válasszon. Úgy gondolom, hogy a mai esti vacsora alapján fogja meghozni a döntését? Nem, de azért biztos, ami biztos, kitoltam tegnap a seggemet és lenagynyomásúztam a ház oldalát.

Úgyhogy igen, értem. Nem vitatkozom Tessával vagy avatkozom közbe, ha ragaszkodik a kád kisúrolásához, amiről biztos vagyok, hogy nem lesz leellenőrizve, vagy épp most, mikor határozottan sokkal többet tesz, mint ami szükséges lenne. Mi értelme lenne?

Nem hinne nekem, ha elmondanám neki, hogy ez mind szükségtelen volt. Biztos vagyok benne, hogy el sem hinné.

Mögé lépek és átkarolom a derekát, lehajolok és adok egy puszit a vállára. Az arcára.

– Szia.

Egyik fazekat még mindig kevergeti, de a másik kezével hátranyúl és megszorítja a fenekemet a nadrágon keresztül.

– Szia.

– Segítsek valamit?

Tessa megrázza a fejét.

– Már minden készen van.

– Jó illata van. – Megcsókolom oldalt a nyakát, belélegzem az illatát. – Az ételnek. Neked. – A fogaim közé szívom a bőrét.

Megborzong és halkan felnyög, hátradörgölőzik hozzám.

– Bárcsak lenne időnk még egy körre. Jól jönne egy kis figyelemelterelés.

Újabb kör.

A kibaszott dögös feleségem abban a pillanatban levetkőzött, ahogy beléptem az ajtón és meglovagolt, keményen és gyorsan a nappali folyosójának a közepén. Rámmosolygott és felsóhajtott, miután elélvezett, rám kacsintott azzal a “köszi a gyors dugást” kacsintással és a konyhába visszamenet felöltözött.

Még ott feküdtem néhány percig ezután és azon gondolkodtam, hogy milyen kurva jó az életem.

Tessa elengedi a kezéből a kanalat, lekapcsolja az összes főzőlapot és hátrahajtja a fejét a mellkasomra. Vesz egy nagy levegőt és lassan kiengedi.

– Ideges vagyok, Luke.

– Tudom.

– Te ideges vagy? – néz fel rám.

Kibaszottul.

– Nem. – Szorosabban ölelem őt. – Akarom ezt, de azt hiszem, ha meg kell történnie, akkor megtörténik, bármit is csinálunk.

– Állandóan arra gondolok…  biztos oka van annak, hogy kétszer is összefutottam ezzel a lánnyal, tudod? – a szemei könyörögnek. – Azt akarom hinni, hogy nekünk találkoznunk kellett, de nem akarom elbízni sem magam. Mi van, ha ez az egész a nagy semmiért van és nem minket választ, Luke? Milyen kibaszás lenne? Mintha az univerzum valami beteg játékot játszana velünk. Miért hozta ezt a lányt az életünkbe? Milyen rohadt céllal? Rettegek ezen izgulni.

Adrenalin kezd szétáradni az ereimben. Kezdem mindenhol érezni a feszültséget.

– Bassza meg – mordulok fel. A kezeim a csípőjére húzom. – Akkor ez a mi döntésünk, nem az övé.

Tessa engem tanulmányozva pislog.

– Hm?

– Mi döntünk. Ennek a lánynak lehetnek dolgai, bébi. Lehet, hogy kibaszott drogos vagy valami szarság…és az a baba lehet, hogy függőként jön a világra. Ráadásul, ki a fene tudja, hogy mi van az apával…Van egy csomó szarság, amiről tudnunk kell és amint megkapjuk ezeket az információkat, mi hozzuk meg a döntést. Te és én.

– Hát. – Tessa megpördül a karomban és felnéz rám. – Ez még mindig egy olyan döntés, amit lehet, hogy meg sem kell hoznunk. Ha nem kedvel minket.

– Én nem így gondolom – vágok közbe. – Így egy csomó szarság kicsúszik az irányításunk alól. Semmi nem volt könnyű. Azt akarom, hogy ez az egy kibaszott dolog könnyű legyen nekünk. Nem akarok egész éjjel itt ülni és azon aggódni, hogy vajon igen-t fog-e mondani, mintha kurvára nem lennénk elég jók. Azt akarom, hogy ő aggódjon… hadd egye meg ezt a kibaszott finom kaját, amit csináltál, remélve, hogy mi leszünk azok – hogy mi őt választjuk.

Tessa engem bámul, mikor befejezem a beszédet, szeme a lehető legkisebbre szűkül.

– Te ideges vagy… te ugyanolyan ideges vagy, mint én. Valld be.

Lassan kifújom a levegőt. – Jól vagyok.

– Hazudós.

Megfeszül az állam.

Bassza meg. Azt reméltem, hogy jobban el tudom rejteni.

Tessa átöleli a derekamat és közelebb nyomja magát hozzám.

– Rendben – mondja. – Mi döntünk. Ez tetszik.

– Igen?

– Igen.

Mikor felemeli az állát egy csókra invitálva, lehajtom a fejem és a számat az övére nyomom. És a fenébe, ott is akarom tartani. Tovább akarom csókolni. Mit is mondott arról, hogy nincs időnk még egy menetre? Van időnk…

Megszólal a csengő.

Tessa zihál, forró lélegzete a nyelvemen és megmerevedik a karjaimban, mikor úgy teszek, mintha nem hallottam volna.

– Luke… – Közénk csúsztatja a kezét és eltol a mellkasomnál fogva.

Morgok a bajszom alatt, mire nevetni kezd.

– Siess. Segíts kiszedni az ételt – mondja.

Tálalom a csirkét és gondoskodom a köretekről, míg Tessa a lasagne-s tálat teszi az asztal közepére. Aztán követem őt az ajtóig. Megvárja, míg mellé lépek és kinyitja az ajtót.

A lány a verandán azonnal elmosolyodik, ahogy meglát minket.

Fiatal. Tessa mondta, hogy szerinte ez a lány még gimis. Fogadok, hogy az.

– Szia, Bri– köszön Tessa.

– Szia.

A kocsi a bejáróról visszatolatva kétszer dudál, a lány int a sofőrnek. – Ő a barátom – magyarázza.

Aztán kettőnkre mosolyog a táskája szíját szorongatva, másik kezével domborodó pocakja alját fogja.

Ne bámuld. Ez kibaszott fura. Nem számít, hogy lehet, nektek adja azt a gyereket. Ne csináld.

Kényszerítem a szemem, hogy felnézzek, amikor megkérdezi.

– Nem jöttem későn, ugye?

– Nem, dehogy. Gyere be! – mutatja Tessa a lánynak, hogy jöjjön be és tartja az ajtót. – Bri, ez a férjem, Luke. Luke, ő itt Bri.

– Hogy vagy? – kérdezem.

Bri megáll a ház belsejének vizsgálódásában és a kinyújtott kezemre néz. Egy pillanatig bámul rá aztán fogadja. – Ööö, jól – kuncog. – Azt hiszem, te vagy életem első kézfogása, ez király.

Vigyorog, ahogy elengedem a kezét.

– Ó, tényleg?

– És milyen volt? – kérdezi Tessa, úgy hangzik, nagyon kíváncsi erre az információra.

BriTessára néz. Aztán én is Tessára nézek felhúzott szemöldökkel.

Tessa pislog és dühösen elpirul.

– Igen… tudom, hogy milyen fura vagyok. Ne is beszéljünk erről. Felejtsd el. Leüljünk? – mutat a konyha felé.

– Csak gyorsan hadd írjak a nagymamámnak, hogy itt vagyok. – Bri kihúzza a telefonját a táskájából és gyorsan pötyög a hüvelykujjával.

Tessa a közelében téblábol, egyik lábáról a másikra áll, aztán a lábujját húzogatja a padlón és a körme szélét rágcsálja. Idegesnek és türelmetlennek tűnik, azon tűnődöm, milyen keményen küzd a késztetés ellen, hogy berángassa Bri-t a konyhába, hogy elkezdhessük az interjút.

Rámosolygok, mikor rámnéz.

– Rendben – teszi el Bri a telefonját.

Tessa int neki.

– Erre.

– Nagyon jó illata van – mondja a lány és Tessával egymás mellett haladnak át a nappalin. Követem őket.

– Nagyon szép a házatok.

– Köszi! – Tessa hátrapillant rám azzal az édes kibaszott tekintettel az arcán, mintha már biztos miénk lenne a baba, mivel a lány nyilvánvalóan elfogadja az élethelyzetünket.

Megrándul a szám, ahogy a konyhába lépek.

Miután mindenkit elláttam itallal, leülök Tessa mellé az asztalhoz.

Bri szemben ül velünk, háttal a falnak, és elkerekedett szemekkel pásztázza az előtte lévő ételeket.

– Hűha – motyogja. – Jó, hogy éhes vagyok.

– Nem tudtam, hogy mit szeretsz – közli Tessa. Ugrál a hangja, mintha aggódna. – Úgy gondoltam, adok neked választási lehetőséget… Biztosra akartam menni, hogy legyen, mit enned.

Bri ránéz.

– Ez nagyszerű. Köszönöm.

Az asztal alatt Tessa combjára csúsztatom a kezem és megszorítom, megállítva a lába rángatózását.

Rám mosolyog.

Kiszedjük az ételt és mindhárman elkezdünk enni. Percekig, majdnem tizenöt percig talán, senki nem mond semmit. A harapások között egymásra pislogunk és azon tűnődöm, hogy én vagyok-e az egyetlen, aki arra vár, hogy valaki megszólaljon. Kurvára nincs ötletem, hogy kéne ezt irányítani. Ha Bri megpróbálna megismerni minket, akkor kérdéseket kellene feltennie tények után kutatva, de nem teszi.

Vagy arra vár, hogy mi osszunk meg információkat magunkról? Ő is olyan bizonytalan, mint mi, és fogalma sincs, hogyan és hol kezdje?

Úgy döntök, én leszek az, aki megtöri a csendet, amikor Tessa lába újra ugrálni kezd a széken.

– Még iskolába jársz? – kérdezem.

Bri rám emeli a tekintetét és esküszöm, megkönnyebbültnek tűnik, hogy belekezdek.

Kedvesen mosolyog és bólint.

– Két év múlva érettségizem. Hálistennek.

– Hány éves vagy?

– Tizenöt. – Megdörzsöli a pocakját, amikor ránk néz. – Túl fiatal, igaz? Tudom… A nagyszüleim ugyanígy néztek rám, mikor elmondtam nekik, hogy terhes vagyok.

Tessa és én egymásra bámulunk.

Ne ítéld el őt, Luke. Mi a fasz?

Te is ugyanígy nézel rá!

– Te a, ööö, nagyszüleiddel élsz? – kérdezi Tessa, a térdével engem bökdösve.

Szemöldökráncolva nézem a profilját.

– Igen. Az anyám New Orleans-ba költözött tavaly a barátjával. Nem éreztem, hogy oda kéne mennem, úgyhogy itt maradtam. – Harap még egyet a lasagne-ből és az ujjai mögött rágja. – Ő is kiakadt, mikor megtudta a babát. De úgy voltam vele, “Maradj New Orleans-ban. Hagyj békén”.

Tessa halkan nevet.

– Nem állunk túl közel egymáshoz. A nagyszüleimmel annál inkább.

– Egyetértenek veled abban, hogy örökbe adod a babát? – Bri elkomorodik Tessa kérdésére.

– Ők nem tudnak nekem segíteni benne, vagy ilyesmi, mivel… nagyon idősek. Megkönnyebbültek, mikor elmondtam nekik, hogy nem tartom meg. Még munkám sincs. – Magában nevet. – Valószínűleg el kéne kezdenem… Nézni fogok valamit, miután megszültem. – Aztán rámnéz. – Te mit csinálsz? Úgy értem, mi a foglalkozásod? Az övét már tudom – pillant Tessára.

– Rendőr vagyok.

– Ó– bólint. – Az menő. Nálunk is van egy rendőr, aki ott lóg az iskolában, hogy megszüntesse a verekedéseket és távol tartsa a kábítószereket.

Ha már erről beszélünk…

– Te nem vagy drogfüggő vagy ilyesmi, ugye?

Tessa rám pillant.

– Luke.

– Mi az? Tudnunk kell…

Bri felnevet, újra magára vonva a figyelmemet.

– Nem vagyok drogos. Nem is próbáltam soha semmit. És minden eredményem jó lett. Mindig azt mondják, hogy a baba egészséges.

Megkönnyebbülten leengedem a vállaimat.

– Ööö…. Luke nagyszerű zsaru. – mondja Tessa. A vállamra teszi a kezét.

Vigyorgok. Ez egy módja, hogy kikerüljünk ebből a témából.

– Köszi, bébi.

– Mit? Tudod, hogy imádok rólad dumálni.

– És mióta vagytok együtt?

– Négy éve – válaszolok. – Két éve vagyunk házasok.

– Te is annyira szeretnél gyereket, mint ő? – BriTessára mutat a villájával. – Azt mondta nekem, hogy ölni tudna, ha terhes lehetne…

Kuncogok, ahogy Tessa felnyög, a fejét a vállamra hajtja.

– Ez rá vall. – Megpuszilom a feje búbját aztán újra az asztal felé nézek. – És igen, én is. Mindig akartam gyereket vele.

Tessa ad egy puszit a karomra.

Bri rámmosolyog. Hol egyikünkre néz, hol másikunkra.

– Ööö, van valami, amit mindkettőtöknek tudnia kell vagy legalábbis olyasmi, amit kötelességemnek érzem, hogy elmondjam nektek. – Hátradől a széken és megdörzsöli a pocakját, az arckifejezése most óvatos.

Bármit is akar közölni, kurvára feszült miatta.

Nagyszerű. Már most vissza is mondja az egészet?

Mi a fasz? Tettünk valamit? Vagy nem tettünk valamit?

Tessa megszorítja a kezem az asztal alatt.

– Szóval, az apa – itt a hasára mutat, – aki már biztosított, hogy írásban lemond minden jogáról amúgy, mert ő sem akarja a babát… ööö, szóval ő fekete. – Felhúzza a szemöldökét. Továbbra is Tessáról rám pillant, aztán vissza Tessára és figyelmesen néz minket. – Némely embereknek problémája van ezzel, mivel én láthatóan fehér vagyok… Csak szólni akartam nektek, mielőtt továbbmegyünk. Bocsánat. Már mondanom kellett volna, mielőtt elkezdtünk enni. Csak minden olyan jól nézett ki… annyira finom volt. – Közvetlenül Tessára mosolyog. – Nagyszerű szakács vagy.

– Köszönöm. – Tessa felém fordul. Egymásra nézünk. – Ööö, nekünk ezzel nincs problémánk. Mármint, egyáltalán…

– Nem, engem sem zavar – mondom. – Leszarom a faji hovatartozást. Csak egy egészséges gyereket akarok.

Bri ránk vigyorog.

– Nagyszerű. Úgy értem, ezzel nem tehetek semmit, úgyhogy… örülök, hogy részetekről rendben van. Mivel határozottan sötétebb színe lesz a kissrácnak, mint nekem. Én olyan sápadt vagyok. – Kuncog, mielőtt belekortyol a vízébe.

Visszatartom a lélegzetem.

– Kissrác? – suttogja Tessa.

– Ó, a francba. – Bri a szájára csapja a kezét, miután leteszi a poharát, egy gyors és halk “bocsánat”-ot motyog a tenyere mögött. Megrázza a fejét és megfogja újra a pocakját. – Lehet, hogy nem is akartátok ezt előre tudni… az én hibám. Eddig olyan jó voltam abban, hogy ne mondjam, de most kibukott. Francba. Ööö… igen, fiú. Kisfiú lesz.

A pulzusom lüktet a fülemben.

– Ó, Istenem – motyogja Tessa, felcsúsztatja a kezét a csuklómig és megszorítja. – Luke, kisfiú.

Egy fiú. A fiam…Az én kisfiam.

Szent ég.

Nyelek egy nagyot és Tessára nézek.

– Bébi – rekedt a hangom.

Tessa ragyog, megragadja az arcomat és hozzám hajol, rászorítja a száját az enyémre.

– Ó -Bri felénk int, mikor szétválunk. – Ez nagyon édes volt. Ti nagyon aranyosak vagytok…Óóó. – Megrándul és odébb tolja a csípőjét a széken.

A hátam nekifeszül a szék támlájának. – Jól vagy?

– Nem fogsz szülni, ugye?  – kérdezi Tessa.

– Nemnemnem, csak a hólyagomat rugdossa. Sokszor. – Bri feláll. – Fürdőszoba?

– Pont itt – mutatok a konyhából nyíló kis előszoba felé.

– Nagyszerű. Ha azt mondtátok volna, hogy messze van, aggódtam volna.

Bri kicsusszan az asztal és a fal között, kezét a pocakján tartva sétál a fürdőszoba felé.

Mikor Tessával kettesben maradunk, megragadjuk egymást. Kezembe fogom az arcát, ő pedig karjaival átöleli a nyakamat. Homlokunk összeér.

– Luke. – Lihegi. Mélyen a szemembe néz és annyi mindent mond egyetlen szó nélkül.

– Tudom…

– Én őt választom… Eldöntöttem. Ez a mi fiúnk, érzem. – Könnyek gyűlnek a szemébe. – Tudom, hogy a miénk, Luke.

– Én is tudom.

– Ő, Istenem, mi van, ha nem minket választ? Mit csinálunk akkor?

Elkapom Tessa csípőjét és az ölembe húzom, arcomat a nyakába temetem.

– De minket fog. Muszáj.

Tessa bólint, csüng rajtam és a szavakon, amiket mondtam neki.

Ez minden, amit mondani tudok, mert ez minden, amit megengedek magamnak, hogy elhiggyem. Ez az én fiam.

Tessát leszámítva soha nem voltam ennyire biztos semmiben az életemben.

Átöleljük egymást, míg nem halljuk, hogy Bri kijön a mosdóból, ekkor Tessa visszamászik a székére, megtörli a szemeit, minden könnycseppet nyomtalanul eltüntet.

Mire Bri visszatér az asztalhoz, Tessa már mosolyog, elrejtve félelmét és küzdve a késztetéssel, hogy könyörögjön érte.

Tudom, hogy így van.

Bri ránk vigyorog. – Szóval, srácok, szeretnék még valamit tudni?

Egy pillanatra elkapom Tessa tekintetét, mielőtt újra az asztal felé néz.

– Mikor fogsz dönteni? – Megköszörüli a torkát és megragadja az ölében lévő kezemet. – Úgy értem, mikor fogjuk mi megtudni?

– Tényleg rá kell szánnom az időt és átgondolnom – közli Bri. – A hölgy, akivel az örökbefogadási ügynökségnél kapcsolatban vagyok, azt mondta, hogy legalább egy hetet szánjak rá, így nem fogom meggondolni magam a családdal kapcsolatban.

Egy hét?

Az nem is sok. Másrészt viszont kibaszott hosszú. Bassza meg… Azt reméltem, már ma este megtudjuk.

– Biztosnak kell lennem benne, tudjátok?

Tessa bólint válaszul.

– Persze. Megértjük.

– Szóval, egy teljesen zárt örökbeadást szeretnék, ahogy megvan a baba, nem akarok róla hallani többet. Nincsenek telefonhívások. Nincsenek információk. Én nem akarok bejelentkezni vagy képeket kapni…csak, így döntöttem. És nem azért, mert attól félek, hogy meggondolom magam. Nem fogom meggondolni magam. Ez nem az én babám… – Lenéz a pocakjára. – Ööö, szóval ezt el kell fogadnotok. – Aztán újra ránk néz. – Úgy értem, ha titeket választalak. Nem léphettek kapcsolatba velem, miután átadom a gyereket. Nem akarok hallani rólatok.

– Azt hiszem, ezt el tudjuk fogadni. – mondom és Tessára nézek jóváhagyásért.

Ő is bólint.

– Persze. És tudod, ha mégis meggondolnád magad és képeket szeretnél…

– Nem fogom – mondja Bri éles hangon. – És benne lesz a szerződésben is, amit alá kell írnotok. Szóval…

– Nekünk megfelel ez a megállapodás. – mondom neki.

Láthatóan biztos ebben. Azt akarom, hogy tudja, kétségek nélkül, hogy mi is.

Ekkor Bri elmosolyodik, lenéz a tányérjára és óvatosan eltolja magától.

– Ez nagyon finom volt. Köszönöm, hogy áthívtatok vacsorára.

– Kérsz desszertet? – kérdi Tessa.

– Nem, dehogy. Tele vagyok. – A szék támlája felé nyúl, az ölébe húzza a táskáját, aztán feláll. – Mennem kell – mondja és a vállára csúsztatja a pántot.

Tessával együtt mi is felállunk és egymásra nézünk. Ugyanaz a pánik villan át köztünk.

Elmegy és még mindig nem tudjuk.

Elmegy és lehet, hogy nem látjuk őt újra. Lehet, hogy kapunk egy telefont, hogy nem mi vagyunk az a család, akit kiválasztott.

Elmegy és magával viszi a mi fiúnkat.

– Ööö– Tessa gyorsan Bri után csoszog, követi őt az ajtóig. Én is ott vagyok vele, néhány lépéssel lemaradva. – Biztos, hogy menned kell? – kérdezi.

– Igen. A nagyszüleim azt akarják, hogy minden este egy bizonyos időre hazaérjek. – Bri kuncog és hátrapillant ránk. – Azt hiszem, aggódnak, hogy valahogy még egyszer teherbe esem. Őrültek.

Megkerülöm őt és kinyitom az ajtót.

Egy fekete SUV várakozik a behajtónkon. A lámpái égnek.

– Ismered őket? – kérdezem, állammal a kocsi felé bökve. Ez nem a korábbi autó. Tessa mellém lép és megszorítja a kezem.

– Igen. Ez a másik barátom. Potyáznom kell, mivel még nincs jogosítványom. – Bri kilép a verandára és félénken mosolyog a fényben. – Rendben, akkor… köszi még egyszer. Tudatom veletek, ha döntöttem.

Vár egy pillanatot, várja, hogy mondjuk mi is valamit, de Tessa csendben marad, úgyhogy én is.

Nem tudom kinyitni a kibaszott pofámat. Rettegek.

Mi van, ha azt találom mondani neki, hogy most kell megmondania nekünk, nem tudunk várni és ismerve magamat, szart se fogok kérni tőle. Világossá tenném – dönts most. Tedd meg. Ne baszakodj velünk. Elbasznám az esélyeinket, hogy minket válasszon. Tudom, hogy elcseszném.

– Jól van, akkor sziasztok. – Int Bri mielőtt elfordul és lelép a verandáról.

Nem tudom nézni, ahogy elmegy. Nem bírom…

Becsukom az ajtót, mielőtt eléri a kocsit és a hátamat nekitámasztom a fának.

– Bassza meg– nyögök fel és megdörzsölöm az arcomat.

Tudja, hogy nekünk kell lenni annak a családnak, akit választani fog? Eleget tettem, hogy meggyőzzem őt?

Mi van, ha nem?

– Luke?

Leengedem a kezem és Tessára nézek.

A feleségem szarul néz ki, azon a határon van, hogy vagy kisírja a szemeit vagy torkaszakadtából üvölteni fog.

– Gyere ide. – Kinyúlok felé, amikor a hátam mögött kopognak az ajtón.

Tessával egymásra nézünk.

– Ó, Istenem – suttog. – Nyisd ki. Nyisd ki.

Ellököm magam az ajtótól és kinyitom.

Bri áll újra a verandán. Felváltva néz ránk.

– Ez az egész dolog hülyeség, tudom… várjak egy hetet? – megrázza a fejét. – Ez butaság, mert már tudom és nem fogom meggondolni magam. Kedvellek titeket! És titeket szeretnélek választani… Mármint ha ti is akartok engem. Azt hiszem, ezt igazából meg sem kérdeztem. A francba. Ööö… szeretnétek örökbe fogadni a babát?

Megszorítom az ajtófélfát, Tessa mindkét kezével kapaszkodik az alkaromba, ujjai a bőrömbe vágnak.

-I-igen – tör ki belőle. – Szeretnénk. Nagyon szeretnénk. Ugye? – pillant fel rám.

– Igen. – mondom neki, aztán Bri-re nézek. – Szeretnénk, hogy minket válassz. Ő a mi fiúnk.

A szája egyik fele felkunkorodik.

– Király. – Megdörzsöli a pocakja tetejét. – Tetszik, hogy ezt csak így kimondtad… Tudom, hogy a megfelelő családot választom. Aggódtam, hogy nem fogom, tudjátok? Még akkor is, ha nem akarom megtartani őt, azt akarom, hogy jó élete legyen.

– Az lesz – ígérem meg, átölelem Tessa vállát, amikor az oldalamhoz bújik. – Esküszöm, hogy az lesz.

– Nagyon fogjuk szeretni – teszi hozzá Tessa. Átöleli a derekamat. – Épp most tettél minket hihetetlenül boldoggá, elképzelni sem tudod, mennyire…

Megpuszilom a feje búbját.

Bri elmondja, hogy megadja az adatainkat az örökbefogadós hölgynek, aki hamarosan felveszi a kapcsolatot velünk, hogy megszervezzen egy családlátogatást és megbeszéljük a költségeket. Tessa újra megköszöni és Bri is ismétli magát, elmondja újra, tudja, hogy jól választ és lelép a verandáról.

Ezúttal figyelem, ahogy a kocsihoz sétál, aztán kihajtanak és a kocsi eltűnik az utca végén, majd becsukom az ajtót és Tessához fordulok, aki mosolyog és sír és kibaszott boldog, hatalmas vigyor terül szét az arcán.

Még soha nem láttam ilyen boldognak eddig, kivéve egyetlen napon. Amikor hozzám jött.

Megmarkolom a feneke alatt és felemelem. Lábait a derekam köré fonja.

– Bébi – sír, kezébe veszi az arcomat. Könnyekkel az ajkain csókolgat. – Ó, te jóságos Isten, ez tényleg igaz?

– Nem bírtam volna ki, ha elmegy anélkül, hogy tudjuk.

– Én sem. – Tessa hitetlenkedve rázza a fejét. – A fiúnk egy hónap múlva hazajön, Luke.

Rámosolygok, ahogy eltölt a színtiszta elégedettség.

A fiúnk.

Szent ég.

9. fejezet

 

Tessa

 

Fordította: Maya

 

A szemem lassan kinyílik és pislog a kora reggeli fényben.

Elnyújtózom a lepedőn, kicsit megmozgatom a csípőmet, amikor egy fájdalom kínoz a hátam alján.

– Aú, a francba – suttogom, halkan, hogy ne ébresszem fel Luke-ot.

Visszacsúszom az ágyban, hogy felüljek, remélve, hogy a helyzetváltoztatás segít enyhíteni az hirtelen kellemetlenséget, amit érzek, de megdermedek, amikor egy furcsa, hullámzó érzés kavarog közvetlenül a bordáim alatt. Amikor újra érzem, a könyökömre ereszkedem, és lenézek magamra.

A kerek hasamra, amely Luke pólója alatt gömbölyödik, amit az ágyban viseltem.

Gyorsan hátra csúsztatom a csípőmet, és a hátamat a párnákhoz szorítva felülök. A kezemet a hasamra fektetem, és várok...

Gyerünk már!

Gyerünk, kicsim, kérlek.

Gyengéd nyomás kopogtat a tenyeremen.

– Luke – megragadom a vállát, és felrázom. – Luke! Azt hiszem, mozog!

Luke a hátára gördül, és rám néz. Álmos tekintete a kezemre esik, ami ott maradt a hasamon, és ott is fog maradni. Túlságosan félek ahhoz, hogy megmozdítsam.

– Igen? – kérdezi hitetlenkedve, az oldalára fordul, és kinyújtja a kezét.

Gyorsan bólintok.

– Azt hiszem... Éreztem valamit.

A keze éppen az enyém alá simul, a hasam lágy ívére formálódik.

Egymásra meredünk.

És akkor megérezzük.

A szemeim felvillannak.

Zihálva pillantok le magamra, a szaténlepedőt a csípőmhöz tolom, és a pólómat éppen a melleim alá gyűröm. Kezemmel végig simítok a hasam homorú ívén.

Nincs ott semmi, gondolom. Mit csinálok? Mit várok, mit fogok érezni?

Istenem, az az álom...

Soha nem volt még álmom, ami ennyire valóságosnak tűnt volna.

Felülök, kidörzsölöm az álmot a szememből, és éberebben ásítok.

A reggeli fény, amely az ablakfüggöny alatt nyomul be a szobába, sápadt, és alig éri el az ágyat. Az idő ellenőrzése nélkül is tudom, hogy korán van, de kizárt, hogy visszaaludjak. Egy ilyen álom után nem.

Luke-ra pillantok.

Az oldalán alszik, háttal nekem, ahogy az álomban is.

Emlékszem, hogy felráztam, mintha tényleg megtörtént volna, és arra, hogy a félig éberből aggódva ébredt fel, amikor elmondtam neki, mi történik. Meleg tenyere éppen az enyém alá simult – logikátlan módon még mindig éreztem a nyomását.

Milyen kibaszott furcsa.

Miért álmodnék most ilyet?

Úgy, ahogy van otthagyom Luke-ot, és a telefonomat a kezembe véve lehúzom a töltőről, miközben kilendítem a lábam az ágyból. A lábujjaim meggörbülnek a hűvös fán, amikor lábra állok. A hálószobából kifelé menet megnézem az időt: REGGEL 6:24.

Lesétálok a lépcsőn, és tárcsázom Miát, mert tudom, hogy már ébren van Beau-val. A harmadik csörgésre felveszi.

– Jó reggelt, leendő anyuka.

Elmosolyodom a legbutább, legdilisebb vigyorral, amivel valaha is mosolyogtam, és pattogva helyet foglalok a kanapén.

Azóta hív így, amióta meghallotta a nagy hírünket.

Luke-kal megvártuk, hogy túljussunk a családlátogatáson és az örökbefogadási ügynökséggel folytatott interjún, mielőtt bárkinek is szóltunk volna a babáról. Mérhetetlen örömünket tíz teljes napig megtartottuk magunknak.

Tíz napig.

Teljes.

Napig.

Micsoda kibaszott rémálom volt ezt a titkot megtartani. Gyakorlatilag mindenkit kerülnöm kellett, akit ismertem. Nem bíztam magamban, hogy nem kiabálok róla torkom szakadtából. Minden egyes embernek el akartam mondani, akivel valaha is találkoztam. Fel akartam hívni azokat, akikkel már nem tartom a kapcsolatot, és megosztani velük a híreket. Mindenkivel. A családommal és a barátaimmal, akik a családommá váltak – a legjobban azt akartam, hogy ők is tudják.

De tudtam, hogy az a legjobb, ha várunk, amíg biztosra nem tudjuk, és amíg a lehető legbiztosabbak nem leszünk benne. Nem tudtam elképzelni, hogy együtt ünnepeljünk azokkal, akiket szeretek, csak azért, hogy aztán mindent elvegyenek tőlünk, ha ez nem jön össze. És bár még mindig van kockázat, mivel Bri nem írhatja alá az örökbefogadási papírokat, amíg a baba meg nem születik, ez véglegesnek tűnik. Ha valami meg akarná akadályozni ezt, már megtörtént volna. Luke és én már megbuktunk volna a családlátogatáson. Elbuktuk volna az interjút. Bri egy másik kétségbeesett nőnek vett volna egy muffint a kávézóban, és őt választotta volna helyettem.

Semmi sem állítja meg ezt.

Ez azért történik, mert így kell történnie. Kezdem azt hinni, hogy mindig is így kellett történnie.

– Oké, mondd meg, hogy ez furcsa-e vagy sem, azt álmodtam, hogy terhes vagyok Bri babájával.

– Úgy érted, a te babáddal...

A homlokomat ráncolom a kanapé karfájára.

Huh. Ha így mondja, akkor azt hiszem, nem is olyan furcsa.

– Pontosan erre gondoltam – behajlítom magam alá a lábaimat. – Azért még mindig furcsa, nem?

– Szerintem ez eléggé normális – mondja Mia. Halkan beszél.

– Még ha örökbe is fogadsz, akkor is gyereked lesz, Tessa. Meg tudom érteni, hogy van egy ilyen álmod.

– Azért olyan valóságosnak tűnt. Arra ébredtem, hogy ezt az óriási pocakot várom, és nem volt – az ajkaim lefelé görbülnek. Lejjebb süllyedek a párnába. – Miért vagyok ettől olyan szomorú? Már nem kéne szomorúnak lennem semmi miatt. Legyél őszinte – most úgy hangzik, mintha egy hálátlan ribanc lennék?

– Nem, persze, hogy nem.

– Esküszöl? Mert én nem akarok...

– Szerintem nem hangzik hálátlannak.

Mia tiszteletteljes véleménye ellenére a hangulatom tovább romlik.

Arra gondolok, hogy mi mindenről maradok le. Sorolom őket a fejemben: egy ellenőrző lista, amit soha nem fogok kipipálni.

– Úgy érzem, hogy vannak dolgok, amelyek nem számítanak majd, ha a baba itt lesz, de most egy kicsit bosszant, hogy soha nem lesz meg az a hasam.

– Ki mondta, hogy soha? Lehet, hogy a következő babádat te fogod világra hozni...

– És lehet, hogy nem – ellenkezem gyorsan. – Lehet, hogy ez lesz az. Lehet, hogy az örökbefogadás az egyetlen lehetőségünk. És ha így lesz, úgy érzem, hogy gyászolni fogom ezeket az ostoba kis dolgokat, amelyeknek nem kellene számomra fontosnak lenniük. Mint például az ultrahang, vagy Luke arcát nézni, amikor először érzi, hogy mozog a babánk... Láttam az álmomban, Mia, és ahogy rám nézett – mi van, ha ezt soha nem látom?

– Látni fogod – a szavai véglegesek és olyan biztosan hangzanak. – Amikor két hét múlva meglátja, ahogy a kezedben tartod a babát, akkor is így fog rád nézni. Megígérem.

Halk gügyögés hallatszik a vonalon keresztül.

Elképzelem Beau álmos arcát a telefon mellett, a fejét Mia vállára hajtva.

A mosolyom visszatér.

– Alig várom – motyogom. – El sem hiszem, hogy ilyen hamar megtörténik.

– Talán még hamarabb. Ha olyan, mint Beau, korán jön, és mindannyiunkat meglep.

– Hála Istennek, hogy felkészültünk, hála a legjobb barátnőmnek és a két nappal ezelőtti babaváró bulinak, amit ő rendezett.

Mia halkan felnevet.

– Királyul megoldottam, ugye?

"A köszöntőd már készülőben van! Ne vegyél semmit!" figyelmeztetése ellenére, amely egy nappal azután érkezett, hogy megosztottuk a hírünket, még mindig meglepett, amikor múlt szombaton megjelentem Ben és Mia házában.

Megkaptam tőlük Chase születésnapi meghívóját. Mia küldte el postán.

Nem gyanakodtam semmire. A fizikai meghívó teljesen összezavart engem és egyedül engem. Luke benne volt a babaváróban, és nem sokkal azután, hogy kitett engem, elment a srácokkal. A délutánt a családom nőtagjaival és a legközelebbi barátnőimmel töltöttem, és ajándékot ajándék után bontottam ki. Mindent megkaptunk, ami a listánkon szerepelt, és még többet is – majdnem elsírtam magam.

Ez tényleg megtörtént. Milyen szerencsések vagyunk?

Aznap éjjel Luke és én két óráig fent maradtunk, hogy összerakjuk a kiságyat és berendezzük a gyerekszobát.

– Te vagy a legjobb – mondtam neki. – Évek óta mondogatom...

– Most már minden készen áll. Már csak az az édes kisfiú hiányzik.

– Igen – vigyor ül ki az arcomra.

– És egy név... Van már valami?

– Ugh. Nem – oldalra dőlök a hátpárnának. – Semmi sem ragad meg. Egyik nevet sem akarom igazán, amit kitalálok. Ugyanez a helyzet Luke-kal. Tudom, hogy ha valaha is lesz egy lányunk, Sarának fogjuk hívni. Ez könnyű volt...

– Aw. Luke anyukája után?

– Igen. Mindig is tetszett ez a név.

– Nagyon szép.

– De a fiúnevek nehezek. És te alapvetően az összes jót elvetted.

– Ha-ha – gúnyolódik. – Ugye tudod, hogy az egyetlen név, amibe beleszólásom volt, az Beau neve volt? Ben döntött a Chase mellett. És nyilvánvalóan nem voltam ott, amikor Nolan... ha már Chase-ről beszélünk, megkaptad már az igazi meghívóját? Múlt héten postáztam.

– Hadd nézzem meg! – felállok a kanapéról, és a konyhába megyek, ahol a tegnapi posta szépen egymásra van halmozva a mikrohullámú sütő mellett. – Az igazi meghívója – elvigyorodom, és átlapozom a számlákat és az ócska magazinokat. – Lehet, hogy bekeretezem a hamisat. Megtartom emlékbe.

– Óó. Emlékeztess, hogy adjam oda neked a babaváró meghívót, amit kiküldtem. Bekeretezheted őket együtt.

– Jó ötlet – megtalálom a kis borítékot, amelyet Luke bácsinak és Tessa néninek címeztek Chase hatalmas, kaotikus kézírásával. – Megkaptuk. Mondd meg Chase-nek, hogy remekül megírt mindent.

– Nagyon büszke volt magára – osztja meg Mia.

A címre mosolygok és Mia aranyos, buborékos írására, közvetlenül alatta, ahol újra leírta helyesen.

Talán nem is kaptuk volna meg ezt a meghívót, ha nem írja oda. Az utca címe teljesen kaotikus, és 26 Lake Air Terrace (ami a valódi címünk) helyett, 26 Lo Kai Turtle Turtle áll rajta.

– Tudtad, hogy hozzáadta a Teknős szót a címünkhöz? Kétszer?

– Igen – kuncog Mia. – Szerintem aranyos volt, úgyhogy meghagytam.

Pislogok, és egyetlen szóra koncentrálok: Kai.

Kai Evans.

Elakad a lélegzetem.

– Kibaszottul kizárt – motyogom.

– Hm? Mi az?

Ledobom a meghívót a levélkupacra, és kisietek a konyhából.

– Mennem kell. Bocsánat. Azt hiszem, Chase most választotta ki a baba nevét...

– Mi? – suttogja izgatottan. – Miről beszélsz? Mi az?

– Előbb tisztázom Luke-kal – kettesével lépkedek a lépcsőn.

– Nem! Tisztázd velem! Ne kelljen felébresztenem Chase-t.

– Ha! Soha nem fog emlékezni rá. Majd küldök egy sms-t, ha az lesz.

– Mindenképp írj! Lehet, hogy kell nekünk, ha ti nem azt választjátok.

Megforgatom a szemem, ahogy felérek a lépcső tetejére.

– Oké, rendben. Mindenképp szólok neked.

– Sok szerencsét!

A hívás véget ér.

Végig sietek a folyosón, és elérem a hálószobát, de nem lépek be. Megállok az ajtóban, amikor az üres ágy kerül a szemem elé, és miután rájövök, hogy a fürdőszoba is üres.

– Luke? – kiáltom.

– Itt bent.

Visszafordulva követem a hangját a gyerekszobába.

Luke a kiságy egyik oldalán kuporog, póló nélkül, boxerben.

Szikár, izmos háta meghajlik, ahogy a karja valamit a helyére húz.

– Mit csinálsz? – kérdezem, és beljebb lépek a szobába.

Visszanéz rám.

– Elbaszott egy álom. Nem akarod tudni...

– De igen, akarom. Mondd el!

Luke ekkor felegyenesedik, és csavarkulccsal a kezében felém fordul.

– Valamit nem húztam meg, amikor először összeraktam – az orrlyukai kitágulnak. – Hazahoztuk, és ez a szar már az első éjszaka ráomlott.

Egy csomó, feszes és torz csomó képződik a gyomrom mélyén.

– Ó, Istenem, miért mondtad el nekem?

A tekintete megkeményedik.

– Komolyan mondod? Kibaszottul te mondtad!

– Ez szörnyű.

– Igen, tudom – hangosan, feszülten fújja ki a levegőt, és a válla fölött a kiságyra néz. – Próbálj meg álmodni róla! Még mindig hallom a sírását.

Odalépek hozzá, karjaimat a meleg dereka köré fonva.

– Szia!

Lehajtja a fejét.

Sötét árnyékok maszatolódnak az aggódó szemek alatt.

– Ez csak egy álom volt...

– Megjavítottam – mondja válaszul. – Meghúztam mindent, amit tudtam... minden rendben lesz.

– Ez nagyon megijesztett, ugye?

Mereven bólint.

– Sajnálom – megcsókolom a mellkasa közepét, egy szívdobbanásnyi ideig ott hagyom az ajkaimat, mielőtt újra felnézek rá. – Most már jól vagy?

– Igen – meghúzza az ingem alját. Alig takarja a fenekemet.

Soha nem viselek nadrágot az ágyban. Csak bugyit. – Miért vagy már fenn? – kérdezi.

– Nekem is volt egy őrült álmom – pontosítok, amikor felvonja a szemöldökét. – Nem úgy... furcsább volt mindennél. Azt álmodtam, hogy terhes vagyok. Nagy pocakom volt, és először éreztük, hogy Kai mozog. Nagyon különleges volt.

A fogaim közé húzom az ajkaimat, és várok.

Csak úgy totál bedobtam ezt a nevet, pont itt. Igen, tényleg.

– Éreztük, hogy ki mozog először? – Luke épp a csípőm felett bökdös engem.

– Áh! -kuncogok, és lábujjhegyre állva meggörbítem a hátam. – Kai! Éreztük, ahogy Kai mozog... mit gondolsz erről a névről? – visszaesem a sarkamra, és megragadom a derekát. – Chase adta az ötletet. Majd később megmutatom, mire gondolok, de mit gondolsz? Utálod?

Luke egy pillanatra elgondolkodik.

– Nem utálom – mondja.

– Tényleg? Tudom, hogy ez más. De imádom, ahogyan hangzik – Kai Evans. Bébi Kai. Édes bébi Kai – átkarolom a nyakát, és fülig érő szájjal ragyogok. – Nagyon sokoldalú.

Megrándul a szája.

– Mm.

– Mm, mintha tetszene?

– Igen.

– Tényleg?

– Úgy tűnik, megvan a fiúnk neve.

A fiúnk.

– Végre – felfelé billentem az állam, és megcsókoljuk egymást. Aztán az arcom Luke mellkasához nyomom, amikor a karjai körbe fonnak.

A bicepsze fölött a rusztikus fehér komódra pillantok. A párnázott hintaszékre, amit Reed és Beth vett nekünk. És az állatos témájú műalkotásokkal és aranyos bekeretezett idézetekkel díszített falra.

Fuss vadul, kicsikém és Kismackó barlangja.

– Imádom ezt a szobát – mondom.

Luke álla a fejem tetején nyugszik.

– Én is.

– Akarsz velem itt ülni és egész délelőtt bámulni?

Válasz helyett Luke megragadja a kezem, és a székhez vezet.

Az ölébe húz, ahol összegömbölyödöm, a fejemet a vállára hajtom, a karjai pedig átölelnek.

Egész délelőtt ott ülünk együtt, és Kai-ról beszélgetünk.

 

 

Egy héttel később a csapatunk Ben és Mia házában gyűlik össze vacsorára és játékestre, egy olyan hagyományra, amelyre nem sokszor tudunk összegyűlni, hála a munkabeosztásnak, az új babáknak és az egyre növekvő csoportunknak. Általában valaki mindig kimarad, mert az élet közbeszól, de ma este mindenki el tudott jönni.

– Mindjárt kész – jelenti be Mia, becsukva a sütő ajtaját. – Már csak néhány perc kell a krumplinak. Minden más készen van – kikap egy spárganyársat a tepsiből, és beleharap a végébe, mielőtt visszatérne az asztalhoz.

– Mia, tényleg nem kellett volna ennyi ételt főznöd – mondja Beth. – Csak rendelhettünk volna pizzát vagy valamit.

– Igen, szó szerint most szültél. Miért főzöl? – kérdezi Riley, Reed húga. Előrehajol, és megérinti Layla orrát, amikor az Beth válla fölött feldugja a fejét. – Látlak, szép lány.

Layla csapkod a karjával, és az ökle körül gagyog.

– Micsoda? Nem főztem annyi kaját – Mia a szájába dugja a maradék spárganyársat, és leszívja a levét az ujjáról. – És ez egy olyan ételküldő doboz volt. Olyan egyszerűvé teszik a dolgot. Ez semmiség volt.

– Szó szerint szoptattad Beau-t, miközben kimérted a hozzávalókat, Mia. Felemelem az arcom elé az ujjamat, hogy rámutassak. – Te egy rocksztár vagy. Ismerd el!

Egy apró mosolyt küld felém.

– Te is az leszel.

Beth és Riley is megfordul, hogy rám nézzenek, miközben melegség kúszik végig a nyakamon.

– Mennyire vagy izgatott? – kérdezi Beth.

– Nos... egy hét, igaz? – Riley csípője ficánkol a székében, amikor gyorsan bólintok. – Ez annyira király. Alig várom, hogy megismerjem a kis Kai-t.

– Komolyan imádom ezt a nevet – mondja Mia.

– Én is – Beth Layla hajára nyomja az ajkait, elrejtve mosolyának felét, miközben a hátam mögé les. A fejével int, hogy forduljak meg.

– Nézd! – motyogja.

Átkukucskálok a vállam fölött.

A srácok együtt állnak a folyosón.

CJ mond valamit az orra alatt Bennek, és a sörével Reed felé mutat. Ben és Reed reakcióját elnézve, gondolom épp viccelődött a leendő sógorárával. Most mindketten nevetnek. CJ is csatlakozik, Luke kivételével mindenki humorosnak találja, bármi is hangzott el.

Ő csak Beau-ra koncentrál, a karjában ringatja, az arca centikre van Luke arcától. A kibaszottul dögös férjem átszellemülten néz, és van-e annál szexibb dolog, mint amikor egy férfi egy babát tart a kezében?

Luke rámosolyog Beau-ra, én pedig elolvadok, és lejjebb süllyedek a székemben.

Nem. Nincs ennél szexibb dolog.

Visszafordulok, és sóhajtva hátra hajtom a fejem, és a plafont bámulom.

A lányok mind rajtam nevetnek.

Amikor a sütő időzítője újra megszólal, Mia feláll és bejelenti, hogy mindenki üljön le – tudja, hogy kész van. Nolanért és Chase-ért kiabál, akik a családi szobában játszanak együtt.

Ben mindkettőjüket felkapja, amikor megpróbálnak elosonni mellette. Úgy viszi be őket a konyhába, mint két hordót a hóna alatt. A fiúk rúgkapálnak és visítoznak örömükben, megpróbálnak kiszabadulni.

A gyerekeket beleszámolva már tizenketten vagyunk. Extra székeket kell hozni, hogy mindenki elférjen az asztalnál.

Zsúfolt, a könyökök összeérnek, és túl sok szék van az egyik oldalon, és én ezt szeretem.

Megesszük a Mia által készített ételt, beszélgetünk és nevetünk, babákat adogatunk körbe. Miután leszedtük az asztalt, és Nolan és Chase visszatérnek a családi szobában szünetelő Wii U-játékukhoz, Ben felkapja a kártyákat, és megkeveri őket.

– Mit játszunk? – kérdezi CJ hátra dőlve a székében, karját Riley mögé téve.

– Nem mindig kőrrel játszunk? – a telefonom megrezzen a zsebemben.

A csípőmre támaszkodom, hogy előkotorjam, és belemélyesztem a fogaimat Luke bicepszébe, mielőtt újra kiegyenesednék.

Rám vigyorog.

– Arra gondoltam, talán játszhatnánk valami olyat, amiben pénzről van szó, hogy nyerhessek valamit – mondja CJ. – Van egy nászutam, amit ki kell fizetnem.

Reed felkuncog.

– Így garantáltan csórón fogsz kisétálni innen.

Elmosolyodom, miközben hüvelykujjammal végig simítok a képernyőn, és elolvasom a szöveget, miközben körülöttem folytatódik a beszélgetés.

Most megyek a kórházba! Jön!

A szívem megdobban, remegve megáll, majd galoppozó ütemre ugrál.

Felpattanok, és felborítom a székemet.

– Jön a baba! – kiabálom.

Tátott szájak és döbbent tekintetek fogadnak.

Nem voltam elég hangos? Az előbb kiabáltam. Magyarul.

Luke lassan mellém áll.

– Komolyan mondod? – kérdezi.

– Igen! – megragadom a karját. – Mennünk kell. Most – végig pásztázom a tekintetem az asztalon, miközben vissza gyömöszölőm a telefonomat a zsebembe. – Helló! Mindannyiunknak mennünk kell. Menjünk! – intek mindenkinek, hogy álljanak fel, majd Luke-hoz fordulok.

– Ó, Istenem – suttogom, a csempén székek csikorgása és az izgatott csevegés hangja felett. – Megtörténik. Ma jön.

Luke megragadja az arcom. Most már zihál.

– Készen állsz, hogy találkozz a fiunkkal? – kérdezem tőle.

Elmosolyodik, a kezét a tarkómra csúsztatja, és gyengéden közelebb húz, amíg a homlokunk össze nem nyomódik. – Igen – a hangja mély és egyenletes. Készen áll. – Menjünk érte!

Káoszos sietséggel rohantunk ki a házból. Mindannyian.

Egy család vagyunk, és nemsokára még valakit magunk közé fogadunk majd.